Műemlékes szemmel a pesti Vigadó felújításáról

Általános érdeklődés övezi a Vigadó újranyitását. Nem is csoda, hiszen egy évtizedes zárva tartás után történt mindez. Az épület új felhasználója, a Magyar Művészeti Akadémia körüli közéleti viták – és a frissen csillogó aranyozás – árnyékában megkísérelünk a felújítás műemlékes vonatkozásairól beszámolni, minthogy az építészettörténész számára nem lehet mellékes Feszl Frigyes, és a magyar romantika építészete főművének sorsa.

Annál is inkább, mert ugyan kevesen tudják, de a budavári palota mellett ennek az épületnek az 1944–45-ös ostromot követő helyreállítása húzódott el a legjobban. A második világháború során teljesen kiégett épületet ugyan kívülről az ötvenes években rendbe hozták, de belülről csak az 1970–80 közötti rekonstrukció teremtett olyan állapotokat, hogy a Vigadó újra vendégeket fogadhatott. A kései megmentéséért azonban a ház nagy árat volt kénytelen fizetni.

Állapotok a nagyteremben 1945 után (források: Forster Központ Fotótára [b.]; fotomuzeum.hu - Csörgeő Tibor [j.])

A Vigadó ugyanis nem elég, hogy kiégett – vagyis hogy tetőszerkezete, zárófödémje megsemmisült, és ezzel éveken keresztül ki volt téve az időjárás viszontagságainak –, de egy jelentős részét le is bontották. Amit ma Vigadóként ismerünk, az a világháború előtti épületnek csak mintegy 65–70%-a. Az elveszett kb. egynegyed pedig pont azokat a kiszolgáló részeket foglalta magában, amely az épület dísztereinek működését segítette ki. Ez a bontás a régi épület fényében persze nem tűnik fel, mivel a Vörösmarty tér felé eső, hátsó részeket érintette. Azonban emiatt olyan kényszermegoldásokhoz kellett folyamodni, amelyek az épület megmaradt részeit is előnytelenül érintették.

A Vigadó lebontott részének jelölése vörössel (forrás: képeslap, kiegészítve a szerző által)

Hogy mit értünk ez alatt? Nagyszabású terekbe behúzott födémek és válaszfalak sokaságát, díszterek átalakítását, széttrancsírozását, világítóudvarok beépítését – vagyis az épület sűrítését. Mivel egy kisebb tömegű, és az eredeti kontúrjánál semelyik más pontján nem nagyobb épületnek kellett teljesítenie ugyanazokat az elvárásokat, nem volt más választás. Ezek az építészeti szempontból nem szerencsés adottságok vezettek oda, hogy az 1980-ra átadott épület belső képe igen alaposan megváltozott.

A Vigadó 1945 előtti alaprajza a lebontott rész vöröses jelölésével (balra; forrás: Arcitectura Hungariae - kiegészítve), és az oldalhomlokzat mai képe, melyet érdemes összevetni az archív képpel (jobbra; forrás: Google Streetview)

A leglátványosabbak ezek közül a nagyterem változásai voltak. A belmagasságot öt méterrel csökkentették, a plafon pedig a híresen rossz akusztika miatt modern, piramisszerű hangvetőket kapott. Az északról és délről kapcsolódó egykori kistermet és az úgynevezett csemegetárat (büfé) elfalazták, belső részletképzését (már ami megmaradt a háború és az évtizedes elhanyagolást követően) megsemmisítették. A korábban nyitott galériákat úgyszintén leválasztották. Födémet húztak be a Dunára néző nagytermi ablakok felső harmadának vonalában is. A főlépcsőház természetes világítása a mellette található két kis udvar beépítésével megszűnt. A földszint Vigadó térhez közeli, nagyvonalú, boltozott tereit födémekkel osztották több szintesre. Az egyedülálló belső kocsi-áthajtót pedig a középső, az előcsarnokot a lépcsővel összekötő egyharmada kivételével szintén födémbehúzással semmisítették meg. A tervezők szándéka szerint a belsőket az eredetit egyáltalán nem követve élénk, rikító tónusokkal színezték, ezzel az „intenzívebb élménnyel” pótolva a részben elveszett eredeti térélményt.

Az intenzívebb színélmény a Vigadó belső tereiben (bal: előtér; jobb: főlépcső - forrás: egykor.hu)

Ez az állapot állt fenn a 2004-es bezárásig. A korrekció lehetősége azonban felcsillant. A tömb Vörösmarty téri részén a háborús sérülései miatt lebontott Haas-palota és a Vigadó hátsó szárnyai helyén 1966–71 között felépült Országos Rendező Iroda (ORI) székházát ugyanis 2005-ben új tulajdonosa bontani kezdte egy új, multifunkciós irodaház felépítésének szándékával. Bár jelen sorok írójának nincs arról pontos tudomása, hogy komoly szintig jutottak volna a tárgyalások, azonban biztos, hogy a sajtóban felröppentek olyan hírek is, hogy a Vigadó pénzbeli megváltás fejében területeket kaphat új szomszédjában. Ilyen fajta együttműködésre végül a két zavaros történetű beruházás között nem került sor, és ismét azon kezdhették törni a fejüket a tervezők, hogy miként lehet kielégíteni a műemléki szempontok figyelembevétele mellett a megrendelői igényeket.

A Vigadó felújított külső homlokzata 2013. szeptemberében - az elrontott színezésű felső részt, azóta újrafestették (forrás: wikipedia.hu - Thaler Tamás)

Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a Vigadó újranyitása bárkinek is sürgető volna. És valóban, határozott állami koncepció nem is létezett arra nézvést, hogy mire is használná az állam a felújított épületet. Bár eközben azért a homlokzat felújítása 2007-ig megtörtént, és bizonyos belső szerkezeti munkák is megindultak. 2010 után az új kormányzat viszont a Magyar Művészeti Akadémia székházaként képzelte el a házat. A törvényszerű tervezőváltás és tervváltoztatások közepette sajnos a korábban kibontott zárófödém miatt a lépcsőházban található Than Mór freskó – tulajdonképpen az egyetlen épen megmaradt társművészeti alkotás – beázott. 2011-től viszont ennek köszönhetően nagyobb ütemben indulhatott meg a rekonstrukció.

A kibontott belső kocsiáthajtó a középrésztől észak fele fotózva - kb. a második csillártól elfele rekonstrukció (forrás: wikipedia.hu - Thaler Tamás)

Hogy pontosan milyen változtatások történtek az új felhasználó igényei szerint, azt nem tudjuk, ugyanakkor beszédes epizód lehet az egész felújítás történetére nézve, hogy az utcáról is látható belső kocsi-áthajtót megosztó födémet először kibontották a munkások, majd később visszaépült a födém, míg a beruházás utolsó fázisában ismét kibontották, és szerencsére így is maradt. Egy dologban tehát a kívülálló is biztos lehet: voltak vitás kérdések.

A megújult főlépcsőház (forrás: wikipedia.hu - Thaler Tamás)

Az átadott épületben sétálva számos pozitívumot fedezhetünk fel. A legelőször szembetűnő – és talán leglátványosabb – változás a rikító színű belső kifestés eltüntetése, valamint egy – vélhetően az eredetihez jobban közelítő – megnyugtatóbb színvilág felfestése. Az imént is említett kocsi-áthajtó eredeti méretében és fényében pompázva talán a felújítás legnagyobb nyeresége, amelyet remélhetőleg az üzemeltető sem lesz rest bejáratként működtetni. A lépcsőházban a restaurátoroknak szerencsére sikerült megmenteni Lotz freskóját.

A Vigadó nagyterme eredeti, 1945-ig fennállt állapotában (bal), és az 1980-ban lezárult rekonstrukciót követően, az akusztikát javító hangvetőkkel, kisebb belmagassággal (jobb; forrás: richpoi.com)

Az emeletre érve azon derűlátásunkat árnyalnunk kell. Legfájóbb talán, hogy a nagyterem födémjét mégsem emelték meg az eredeti belmagasság szintjéig. Az indok ismét hasonló, mint a korábbi helyreállításkor: a felette található helyiségek hasznos kialakítása miatt szükség volt az így nyerhető plusz térre. Viszont a korábbi prizmás plafonfelület helyett elkészült az eredeti másolata. A baj ezzel csupán az, hogy aki csak egy kevés arányérzékkel rendelkezik, rögtön észreveszi ezt. Persze lehet minderre legyinteni, hogy mit számít egy ekkora terem esetében az a pár méter, ugyanakkor nem gondolom, hogy szükség lenne felhozni más érvet, minthogy egymás mellé rakjuk a terem eredeti és mostani képét. Persze ne legyünk igazságtalanok: az északi és déli oldalon ismét egybenyitották a teret a korábbi kisteremmel és csemegetárral, és ezzel igen fontos tér-, és fénykapcsolatok jöttek létre – újfent. Ugyanakkor az emeleti galériák sajnos továbbra is lefalazva maradtak. Mindezzel együtt a nagyterem előnyére változott, de egy épület teljes rekonstrukciója esetén joggal lehet hiányérzetünk.

A nagyterem képe a rekonstrukciót követően. A pozitív irányú változás egyértelmű, az a megspórolt pár méter sajnos úgyszintén. (forrás: mtro.hu)

Sajnos ehhez képest is egyértelműen negatívak a mellékterekben vegyesen alkalmazott rekonstrukciók és kortárs belsőépítészeti megoldások. Sem a kisterem, sem a csemegetár kialakítása nem méltó az épület rangjához. Ha a nagyterem esetén azt mondtam, hogy kis arányérzékkel már feltűnnek a hiányosságok, a két melléktérnél ehhez a látás csodája is elegendő. Sajnos sem a korábbi rekonstrukció során, az egykori kisterem felett található színházterem miatt beépített ferde födém felöltöztetése, sem a Gothard Erzsébet belsőépítész nevével fémjelzett megoldások nem tudták megnyugtatóan megoldani az egyébként valóban nagyon nehéz szituációt. Ez utóbbiak olyan utánérzéses próbálkozások Feszl architektúrájának megidézésére, amelyek inkább nevetségesnek hatnak, semmint megnyugtatónak a megmaradt, rekonstruált eredeti részletek mellett.

Nehezünkre esik értelmezni a látványt, és ez még csak nem is a legelőnytelenebb szög. A ferdén lefele lépcsőző Feszl-féle architektúra utánérzet a maga nemében bravúrnak is lenne nevezhető. 

A Vigadóra elköltött milliárdoknak köszönhetően a ház a jó pár ponton valóban közelebb tudott kerülni az ideális állapothoz, és ez mindenképpen nagy fegyvertény. Ugyanakkor pont az elvégzett munkák nagyságrendjét látva van hiányérzetünk. Optimistán annyit mondhatunk: nem baj, hagytunk feladatot a következő generációnak is!

Bónuszkép a jobb összehasonlíthatóság kedvéért. 

Kelecsényi Kristóf Zoltán

A lokálpatriotizmus szereti Marosvásárhelyt (is) a szobrok városaként emlegetni. A köztéri emlékek száma aránylag valóban magas, mintegy ötven körüli – ez azonban ingadozó, hiszen Marosvásárhely nemcsak a mennyiség, hanem a szoborlopások tekintetében is élen jár az erdélyi városok között.

Az újkeletű érdeklődést nyilván a színesfém-kereskedelem fellendülése magyarázza. A sajtónyilvánosság ingerküszöbét ugyan csak a várépítő Borsos Tamás (2000, Kiss Levente) bronz mellszobrának eltűnése lépte át két évvel ezelőtt, de a szomorú jelenség nem újdonság, a hatvanas-hetvenes évek alkotásait már régóta sújtja. Kolozsvári Puskás Sándor Tavasz című szobra domborított vörösrézzel bevont betonból készült 1967-ben és a város új lakótelepén, a Kárpátok sétányán kapott helyet. Az utóbbi bő fél évtizedben ismeretlenek fokozatosan tették tönkre a hajdan hatalmas összegért vásárolt alkotást: szabályosan lenyúzták róla a rezet, a hatóságok energiáiból pedig csak a romok eltakarítására tellett a folyamat végén. A szánalmas ügyről riportfilm készült.

Kolozsvári Puskás Sándor: Tavasz (archív felvétel)

De hasonlóképpen tűnt el a hajdani Május 1. Strandon felállított Napozó (1964, Bálint Károly), a képzőművészeti értékek iránti teljes érzéktelenség jegyében pedig maga a polgármesteri hivatal „felejtette el” visszahelyezni Gavril Şedran hetvenes évekbeli bronz Kagylóját a város szívébe, a Színház térre – ma is a marosvásárhelyi vár udvarán hányódik és bizonyára csak súlyának köszönhetően úszta meg a színesfém-kereskedelem útvesztőit.

Gavril Şedran Kagylója. Elfelejtették visszahelyezni

A visszás jelenségek késztették 2013 nyarán arra a Marosvásárhely műemléki topográfiája projekt munkatársait, hogy számba vegyék a város még létező köztéri emlékeit, majd a vasarhely.ro kulturális és közéleti portálon szervezett kampánnyal irányítsák rá a nyilvánosság figyelmét a helyzetre. A leltárt Vécsei Hunor művészettörténész készítette el, ez szolgált az őszi népszerűsítő akció és nyilvános vita kiindulópontjául. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szoborállítások terén a legtermékenyebb időszak a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek legelejéig terjedő bő másfél évtized volt (mintegy 30 alkotás), szorosan követi ezt az elmúlt szűk két évtized termése, az ezredforduló után egyre növekvő szoborszámmal (mintegy 20 mű). Mindez megkerülhetetlenné teszi a hatvanas-hetvenes évek szobrászati örökségére, valamint a jelenben zajló folyamatokra való reflektálást.

Az ősz folyamán lezajlott viták és kerekasztal-beszélgetések során a jelen szoborállításai kapcsán két kulcskérdés merült fel: az egyik az átpolitizáltság, a másik a művészi minőség problémája. Köztudott, hogy Marosvásárhely élete az elmúlt évtizedekben erősen etnicizálódott, a magyarok és románok által majdnem fele-fele arányban lakott város politikai erőterei a rendszerváltás után nemzeti törésvonalak mentén alakultak ki. A hatalmi-politkai logika a kultúra számos területét áthatja, természetesen nem maradhatott ki ebből a szimbolikus térfoglalás és a propaganda kiváló eszköze, a köztéri szobrászat sem. A szobrok emelkedő számának hátterében tulajdonképpen ez áll, a változásnak pedig egyelőre semmi nyoma, hiszen olcsóbb és egyszerűbb kampányeszközt keresve sem találnának maguknak a hatalom errefele sem túl kreatív letéteményesei. A „magyar” vagy „román” szobrok állítása így vált a napi politika tárgyává, sokszor pedig a riogatás eszközévé. A helyzet ráadásul fokozódik, a low-cost mellszobrok után újabban nyolcméteres Decebalokkal dobálóznak a politikusok. A macedón kultúrtáj felé mutató javaslatról egyelőre nehezen eldönthető, hogy kommunikációs fogásként vagy reális lehetőségként kell-e kezelni.

A város egyik legsemmitmondóbb szobra Mihai Viteazult ábrázolja, a műemlék-felújításokról is sokat eláruló háttérrel

Ilyen körülmények között mondanunk sem kell, hogy az esztétikai szempontokra alig figyel oda valaki. Az utóbbi évek szobraiból nemcsak a kreativitás veszett ki, de zömük tisztességes iparos munkának is aligha menne el. Gomba módra szaporodnak a semmitmondó, unalmas, aránytalan mellszobrok (jelenleg is két ilyen vár felavatásra), megjelentek a félresikerült installációk, a formabontás szándéka pedig karikatúrává torzul. A szobrászat térbeli jellege lassan feledésbe merül, a kiszemelt helyszín adottságaira alig terjed ki a figyelem, így kerülhetnek kisméretű szobrok tízemeletes tömbházak vagy épp a várfal tövébe stb. A szoborállítási hév elpottyantott szüleményei aztán beláthatatlan időkig mérgezik a köztereket. Új ötletnek a másutt már közhelyszámba menő, Marosvásárhelyen még teljesen ismeretlen zsánerszobrok, a közvetlenebb megfogalmazás emlegetése számít, egyelőre csak retorikai szinten (pl. Sütő András tervezett szobra kapcsán).

A szobor Vályi Gyulának, a légcsavar matematikai elmélete megalapozójának állít emléket. Természetesen beindította a váráshelyiek asszociációs hajlamait

A jobb sorsra érdemes Petru Maior (1760–1821). Nem amerikai focista volt, hanem a román felvilágosodás kiemelkedő alakja

Pedig volna mihez visszanyúlni. A 20. század derekán (a Román katona vagy Avram Iancu kötelező szobrán túl) figyelemre méltó dolgok is történtek a városban. A hatvanas években valóságos mozgalom indult a közterek szobrokkal való benépesítésére – a születő munkák emberi léptékűek, ideológiai túlterheltségtől mentesek, több esetben pedig kifejezetten színvonalasak voltak. Elsősorban az új lakótelepek környezetét voltak hivatottak szebbé tenni. Puskás Sándor már említett Tavasza mellett ekkor készült a Cornişa lakótelepre Kulcsár Béla Íjásznője (1967), a város egyik legjobb ma is álló köztéri szobra. A tehetséges Kulcsár a hetvenes évek első felében kiépülő Színház téren is kapott megbízást, az itt elhelyezett Térkompozíció (1974) igényessége persze korunk nemtörődömségével és értetlenségével párosul. A Henry Moore hatását tükröző alkotás Zagyva László, Gavril Şedran, Mac Constantinescu hasonló jellegű munkáival együtt kifejezetten progresszív szellemben formálta a teret a hetvenes években – a keményvonalas nemzeti kommunizmus irányába épp ekkoriban forduló Románia kellős közepén.

Kulcsár Béla: Íjásznő (Archív felvétel)

Zagyva László: Zene

A jelenlegi helyzetből kivezető utat a szakmai kontroll, valós pályázati rendszer, a döntéshozatal demokratizálása, a hatalom köztéri művészetből való legalább részleges kivonulása jelenthetné – ennek persze semmi jele, így az anakronisztikus keret egyre magától értetődőbbé, a közhelyesség pedig a mindennapok részévé válik. Talán a társadalmi nyomásnak is lehet majd szerepe a változásban: optimális forgatókönyv lenne, ha a színre lépő generációk önszántukból hordanák a művészettörténet szemétdombjára az apáik által a közterekre gyűjtött sületlenségeket és saját ízlésük szerint tennék élhetőbbé környezetüket – talán a nagyapák hagyatékától sem teljesen függetlenül.

Orbán János

Közösségépítés az épített örökség százéves, nyitott színpadán

Időutazás, megelevenedő évtizedek és múltbéli pillanatok a mai lakók tolmácsolásában, feltáruló pince-titkok és mesés kilátású háztetők, születésnapi koncert a gangon, növény-ültetés a jövő lakóinak az udvaron, izgalmas séta a szomszéddal egy régi gyárépületben vagy egy százéves szállodában? Ha azt hitted, hogy ilyen csak a mesében létezhet együtt, akkor tévedsz! Immáron 4. alkalommal tárja ki kapuit Budapest százéves házainak színe-java, hogy felfedezd e sokszínű város egykori és mai izgalmas történeteit, lakóit, helyszíneit. Április 26-27-ig még sok idő van, de már most, az esős, szürke napokon érdemes elkezdeni gondolkodni, tervezgetni, sőt, még most sem késő csatlakozni 100 éves ház lakójaként vagy önkéntesként a Budapest100-hoz!

bal: Egy százéves ház ünnepe - V. Balassi Bálint utca 25. (Fotó: Mohay Balázs)
jobb: Az ötletadók székhelye: Az OSA Archívum az egykori Goldberger-házban  (Fotó: Krizbai Zoltán)

Miért pont 100?
2011-ben, amikor az OSA épülete, az egykori Goldberger-ház 100 éves lett, különleges meglepetést eszeltek ki: miért ne nőhetne ez a születésnap egy egész városi ünneppé? Az ötlethez a megvalósításban a Kortárs Építészeti Központ társult, sok-sok lelkes önkéntessel, lakókkal, lokálpatriótákkal, az eredmény pedig magáért beszélt: a néhány hónapos szervezést követően mintegy 50 épületbe juthatott be az a 16000 ember, aki felkerekedett az év 100. napjához legközelebbi hétvégén. A különleges születésnapot sokan sokféle ajándékkal tették még emlékezetesebbé: lefestették a korlátot, kitakarították a pincét vagy padlást, koncertet rendeztek a belső udvaron, ház-felfedező sétákat tartottak, meséltek a ház emlékezetes pillanatairól, vagy épp játékos kalandra hívták a kíváncsi látogatókat.

A Palatinus-házak padlás titkai (fotó: Blaumann Edit)

Miért fontos ez?
Mert nap mint nap elmegyünk a városban az épített örökség mellett, anélkül, hogy különösebben tudomást vennénk róla. Pedig minden háznak megvan a maga története, sok mindent képesek még ma is elárulni, ha kíváncsian fordulunk feléjük, megérdemlik tehát a figyelmet. E szemlélet formálására, népszerűsítésére, az örökségfigyelésben való aktív részvételre hív többek közt ez a blog is.

A Magdolna-negyedi séta első állomása: Rákóczi tér 4., a Jelky András Iparművészeti Szakközépiskola épülete (Pártos Gyula, 1911) (fotó: Blaumann Edit)

Milyen mankók állnak rendelkezésre egy-egy ház történetének, érdekességeinek felderítésére?
Kutatni kell, az bizonyos: terveket, építtetőket, tervezőket, kivitelezőket, egykori és mai lakókat, utcaképeket és azok változásait, történeti eseményeket, legendákat a ház idősebb lakóitól, rejtett szépségeket és praktikus érdekességeket. Minderre levéltárak, könyvtárak, archívumok, fotógyűjtemények, tematikus honlapok, blogok és természetesen a személyes beszélgetések adják a legalkalmasabb terepet mindazoknak, akik becsatlakoznak Budapest 100 éves házainak kutatásába – amely az előkészületek között talán a legláthatatlanabb. 

bal: Készülődés a leporellók terjesztésére (fotó: Csanádi Gábor), közép: Megújuló előtér (fotó: Raffay Zsófia), jobb: Bútorok készülnek az udvarba (fotó: Ember Sári)

Nem árulunk el nagy titkot, ha felfedjük, hogy egy ilyen rendezvény előkészítése bizony sokak aktív részvételét kívánja – ez azonban már a közösségépítés része is. Hiszen pont azért jó, hogy sokan sok helyről jönnek össze együtt tevékenykedni e rendezvény kapcsán, mert így adódik a legtöbb lehetőség egymástól tanulni, együtt felfedezni az összefüggő szálakat, hogy aztán abból valami új bontakozhasson ki. 

Mit kínál idén a Budapest100?
Izgalmas év épületeire és eseményeire nyitunk kaput idén, hiszen 1914-ben, a világháború kitörésének évében is sokszínűen épült a város. Már túl vagyunk a klasszikus értelemben vett szecesszió lenyűgözően burjánzó ornamentikáján, egyre inkább előtérbe kerülnek az Art déco és a modern formavilág előfutárai az épületek között.

bal: A Kőbányai Szent László Gimnáziumba is bepillanthatunk áprilisban (fotó: Zellei Boglárka)
jobb: Az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlógimnáziuma is kitárja kapuit a nyílt hétvégén (fotó: Malustyik Mariann)

Alkalmunk lesz összehasonlítani a szecesszió magyar mesterének, az 1914-ben elhunyt Lechner Ödönnek egyik utolsó, inkább már Vágó József által megálmodott iskolaépületét a korát megelőzően modern Lajta Béla által elkezdett, de a háború miatt csak jóval később befejezett ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolájával. A háborúra nem csak az elhúzódó építkezések fognak utalni a házak között, hanem két egészen különleges, hadviseléshez kapcsolódó helyszínen is barangolhatunk: a Soroksári úti Fegyvergyár százéves épületrészei, és a Budaörsi úti gyalogsági kaszárnya nem mindennapi helyszíneink közé tartoznak idén. 

bal: Az egykori fegyvergyár (fotó: Maczó Balázs)
jobb: A Petőfi laktanya (fotó: Gyenis Ajándok)

Az utazás szerelmeseinek alkalma nyílik különleges szállodákba bepillantva eldönteni: vajon az egykori Adria Biztosító Társulat palotájában ma működő Le Meridien Szálloda vagy az eredetileg is szállónak épült Astoria Hotel lenne számára kedvesebb, ha Budapestre érkező külföldi vendég lenne? 

bal: Az Astoria Szállóról megjelent első fotók a Művészet folyóiratból
jobb: A Szálló 100 éve fogadja vendégeit (fotó: Fonyódi Anita - kep-ter.blogspot.hu)

Ahogy néhány esetben már eddig is felvillant, a múltból kilépve azt is felfedezhetjük, hogyan élnek tovább, akár egykori funkciójukat valami egész másra cserélve ezek az épületek: bepillanthatunk majd az Andrássy út egyik lenyűgöző villájába, az Orosz Kulturális Központ mindennapjaiba, sőt, reményeink szerint megnézhetjük azt is, mi minden van ma az egykori Sóház és a Sertéshizlalda területén…

bal: Az Orosz Kulturális Központ lépcsőháza (fotó: Szántói Lilla)
jobb: A Sóház kupolája belülről (fotó: Tomka Móric)

A jó hír pedig az, hogy ez a rövid kis válogatás csak a százéves intézményekből szemezgetett, emellett sok-sok lakóház is kitárja majd kapuit a város különböző pontjain: így tehát megtudhatjuk, mi rejtőzik a Ferenciek terén található Aranyház puttói mögött, vagy milyen ma az élet a Bakator utcában…

bal: Ferenciek tere 11. Arany-ház (fotó: Regős Bence)
jobb: Bakator utca 20. (fotó: Nagy Kriszta)

Várunk tehát mindenkit április 26-27-én, s még most sem késő csatlakozni a 100 éves házakban lakóknak, vagy épp a jövőbeli önkénteseknek, hogy minél teljesebb képet tudjunk együtt megmutatni 1914 és 2014 Budapestjéről! 

Tolnai-Pálóczy Enikő

Avagy mi történik egy szoborparkkal, ha magára marad?

Általánosan kialakult nézet, hogy Dunaújváros egy újonnan tervezett szocialista gyárváros, a szocreál építészet paradicsoma. Kevesen tudják azonban, hogy számos jelentős képzőművészeti alkotás is született itt. Mintaváros lévén nem csak a tervezésre, építkezésre, hanem a kultúrára és a művelődésre is nagy hangsúlyt fektettek, persze majd’ egy évtizedes csúszással. A kiemelt figyelemnek köszönhetően sok tekintetben eltérő gyakorlat alakult ki, mint az ország más területein. Ehhez az újszerű gyakorlathoz tartozik a képzőművészek szabályos betelepítése is, hiszen a művészet a propaganda fontos kelléke volt. Ez azt jelentette, hogy a művészeket a város tartotta el, nekik cserébe a korízlésnek megfelelő alkotásokat kellett szállítaniuk. Ebből az együttműködési modellből a hatvanas évek végére kialakult egy sajátos műpártolási rendszer, ami egészen a rendszerváltásig működött. Az állami támogatás és a magánvásárlások hiányát az üzemek, közintézmények, vállalatok töltötték ki oly módon, hogy költségvetésük egy részét műpártolásra fordították. A különbség a korábbi gyakorlathoz képest az volt, hogy immár a megfelelő alkotói körülményeket is biztosították. Tizenegy művésszel kötött szocialista munkaszerződést a Dunai Vasmű 1967-ben, melynek fejében a korábbi gyakorlathoz hasonlóan teljes ellátást nyújtottak és cserébe műalkotásokat vártak. Emellett a gyárvezetők támogattak minden olyan tevékenységet, amely a művészeti alkotás szakmai nívóját és az általános műveltségi szintet is növelte. 

Somogyi József: Aratók (1979) 

Dunaújváros szobrászata csupán öt évtizedes múltja ellenére rendkívül gazdag és változatos emlékanyaggal büszkélkedhet. Mindenre találunk példát a klasszikus értelemben vett szobrászati formáktól kezdve a modern kísérletekig. A város közterein álló szobrok egyfajta emlékállítási program részeként, vagy díszítő funkcióval születtek. Ennek megfelelően a magyar történelem és művészet nagy alakjai éppúgy megjelennek, mint a Korsós lány. 

Wagner Nándor: Korsós lány (1955)

A dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelep története a hetvenes évek elejére nyúlik vissza. Megszületésének több oka volt. Az első és legfontosabb, hogy a második világháborút követően az acél és más fémek használata kezdett elterjedni. Ezek tulajdonságaik miatt szinte korlátlan lehetőségeket kínálnak, mind a megmunkálási technikákat – öntés, kovácsolás, hegesztés stb. – mind a méret- és formaalakítási lehetőségeket tekintve, hiszen új alternatívákat nyújtanak a hagyományosan használt szobrászati anyagok mellett. Ugyanezen okokból kifolyólag szükség voltmegfelelő támogatói háttérre is, amit a Vasmű biztosított. Közvetlen előzményének az 1967-es székesfehérvári Könnyűfémműben megrendezett szobrásztalálkozó tekinthető, amely országos szinten az első kísérlet volt arra, hogy az adott gyár profiljának megfelelő anyagokat művészileg is felhasználják.

Nem volt tényleges megrendelő vagy cenzor, aki irányította volna az alkotási folyamatot, így a telep viszonylag független fórumnak számított. Az új anyagok a technikai határok kitágításával lehetővé tették a testek és síkok új formakapcsolatait, amelyek a hagyományos eljárásokkal nem voltak lehetségesek. Ennek köszönhető talán, hogy kevés figurális mű született, a szoborparkban inkább az absztrakció dominált. Habár vannak a kiállított művek között gyengébb darabok is, mégis elmondható, hogy az alkotások együttesen kiemelkedő értéket képviselnek. Noha általánosan véve nem a politizálás céljával jött létre a művésztelep, néhány művész munkáján mégis érezhető némi kritika a rendszerről. Ez azonban nem direkt célja, hanem egyszerűen az alkotási folyamat része volt. 

bal: Ingo Glass: Alfa+Omega (1987); jobb: Galántai György: Jövőbejárat (1989)

Összesen tizenkét évadot élt meg a tábor, amit 1974-től 2000-ig kétévente rendeztek meg, eleinte hazai, majd 1983-tól kezdve külföldi művészekkel is karöltve. Az első évben a helyi főiskola tanműhelyében, majd a Dunai Vasmű üzemeiben készültek az alkotások, az ott dolgozó tervezőmérnökökkel és kivitelező munkásokkal együttműködve. Eleinte meghívásos alapon, majd pályázat útján lehetett bekerülni. A tábori részvételhez teljes ellátás, szállás, étkezés és némi ösztöndíj is járt. Kezdetben négy hetes volt a program, ez később hatra emelkedett. Első válságát 1975-ben és ’79-ben élte, mikor az ország vezetősége rendeletekkel és törvényekkel próbálta szabályozni az alkotótelepi mozgalmak működését. Miután kialakult egy jól működő, betartható rendszer, viszonylag könnyedén, szinte akadálymentesen tudott működni egészen a rendszerváltásig. Az 1991-es évben jött a második válság, mikor is a támogatói rendszert alapítványi forrásokra kellett cserélni. A szocializmus utáni korai kilencvenes években a piacosítás miatt egyre nehezebb volt megtalálni a megfelelő hátteret a tábor fenntartásához. 2000-ben volt az utolsó telep, ezt követően pár éves útkeresés után a szimpozion működését határozatlan időre beszüntették, s ez a szünet mindmáig tart.

bal: Gulyás Attila: Csoport (1979); közép: Galántai György: 1/2 X = V (Félix=Viktória) (1979); jobb: Szöllőssy Enikő: Csomópont (1975)

A magyar alkotók jórészt a huszadik század második felének kiemelkedő jelentőségű művészei és a neoavantgárd képviselői közé tartoztak. Voltak olyanok, akik többször is szerepeltek, például Galántai György, Szöllőssy Enikő, Trombitás Tamás, Friedrich Ferenc, stb. A telep történetéhez a monumentális alkotások mellett a kisplasztikák is hozzá tartoznak, melyeknek nagy részét a művészek magukkal vitték. Születtek ugyan tervek egy gyűjteményes kiállításra, ám ezek sajnos nem valósultak meg.

A szobortelepítések a város képzőművészeti programjának fontos részét képezték. Úgy gondolták még 1975-ben, hogy a táborok számának növekedésével majd cserélgetik az alkotásokat, de ezt hamar elvetették, már csak a méret- és tárolásbeli problémák miatt is. Az, hogy a Duna-partra kerültek, a véletlennek köszönhető. Történt ugyanis, hogy a városba érkező francia kommunista párttag tiszteletére jobb híján itt állították ki őket ideiglenes céllal, majd a helyükön maradtak. A partrendezés ügye az 1964-es löszfal-omlás után került előtérbe. Először a lépcsőzetes elrendezést oldották meg, majd a szobrok felállításával párhuzamosan megindult a fásítás és a növénytelepítés is. Ennek köszönhető, hogy ma már egy egészen egyedülálló természeti környezet öleli körbe az alkotásokat.

bal: Heritesz Gábor: Acél-mű (1987); jobb: Billy Lee: Mátyás király emlékére (1996)

Ha összehasonlítjuk az átkos és a rendszerváltás utáni műpártolási, kultúrakezelési gyakorlatot, akkor azt a megdöbbentő következtetést vonhatjuk le, hogy a múlt rendszer sokkal jobban támogatta a kultúrát. Ez persze elsőre igen erős kijelentésnek tűnik, hiszen sokaknak meg kellett alkudniuk, néha nem csak a megélhetésükért, hanem biztonságukért is. Ugyanakkor, ha nem is az egész országban, de Dunaújvárosban mindenképpen nagyon élénk támogatói rendszer működött, ami a szocialista nyomás ellenére is virágzó művészeti életet eredményezett. Ennek fényében még szomorúbb, hogy a telep országos és nemzetközi szinten is egyedülálló történetének pillanatnyi események, személyes viták, hiúsági és kapzsisági kérdések vetettek véget. Ezen cikknek nem célja, hogy ezeket a folyamatokat részletesen feltárja, ugyanakkor azt kiemelném, hogy azok, akik ezekben a vitákban főszerepet játszottak, valószínűleg nem voltak tudatában annak, micsoda érték van a kezükben. Fontos és jogos kérdésként merül fel, hogy kinek a felelőssége lenne ápolni a 2000. évi felmérés alapján 700 millió forint eszmei értékű szoborvagyont? Milyen művészeti jelentőséget hordoz manapság, és miért lenne fontos megőrizni? Lenne-e létjogosultsága az alkotótábor folytatásának? Miben rejlik az egyedisége? 

bal: Buczkó György: térplasztika (1979); jobb: Roy Kitchin: Kicsi hengerész (1985)

A kérdések sorát még hosszasan lehetne folytatni. Véleményem szerint a mai napig lenne létjogosultsága a telepnek. Ehhez először is elengedhetetlen egyrészt a már meglévő állomány forrásainak kutatása és feldolgozása, másrészt a szobrok megfelelő karbantartása. Jelenleg civil értelmiségiek anyagi áldozatának köszönhető, hogy bizonyos időközönként lefestik az összefirkált szobrokat, és a kritikus állapotban lévőket éppen csak elégséges szintűre javítják. Feléleszthető lehetne a várossal és a Vasművel való megállapodás is, ám ehhez mindkét fél hajlandóságára szükség van. Ha a város megengedheti magának, hogy milliárdos beruházások árán újuljon meg, akkor a kultúra támogatására is ki tudna szorítani évi néhány tízmillió forintot, ha akarna. Úgy tűnik azonban, hogy ez nem a közeljövőben fog megtörténni. Ezt bizonyítja, hogy a nemzetközi hírű Kortárs Művészeti Intézettől megvonták az állami támogatást. Egy egész Európában egyedülálló, műemléki védelemre érdemes épületnek elbontották egy részét, ahelyett, hogy inkább felújították volna. Ilyen hozzáállás mellett nagyon nehéz az előremutató művészeti célok jelentőségére felhívni a figyelmet, pedig az alkotótelep kiugrási lehetőség lehetne a városnak, mi több, az egész országnak, ha sikerülne ismét nemzetközi szintre emelni. Mindez az összes felsorolt indok mellett azért is szomorú, mert az együttes műemléki védettség alatt áll, és kis túlzással ugyan, de mi sem beszél egy országról hangosabban, mint az a gyakorlat, ahogy múltjának emlékeit kezeli.

bal: Palotás József: Világfa (1996); közép: Friedrich Ferenc: Viszony 2000 (1996); jobb: Móder Rezső: Guruló kozmosz (1989)

szöveg: Nagy Annamária
képek: Kálmán Viktor

Gondolatfutamok a romépületekhez való viszonyunkról

Várak épülnek idehaza. Ugyan nem arról van szó, hogy a Honvédelmi Minisztérium költségvetéséből megújuló végvárrendszer immár NATO-kompatibilissé válik, de Diósgyőr falai már kíméletlenül kezdik elérni a teljes kiépítési magasságot, és nincs messze a nap, hogy Füzér esetében ugyanerről számolhassunk be. Szinte minden kisiskolás fújja, mire gimnáziumba megy, hogy a magyar várakat a Habsburgok a Rákóczi-szabadságharc után felrobbantották. Azért romosak. A szerencsésebbeket szüleik még végig is cibálják jó pár középkori erősségen. 

Úgy növünk tehát fel, hogy a romosság természetes. A törés körülbelül akkor következik be, amikor a szerencsésebb történelmű országokban járva tucatjával jönnek szembe a gótikus (vagy annak tűnő) templomok, az ép (vagy annak tűnő) középkori erősségek. Azért a zárójelek, mert nagyon fontos az a szubjektív érzet, amely ekkor keletkezik, és amely szempontjából teljesen mindegy, hogy valójában az, amit látunk, egy 19. századi rekonstrukció-e, vagy sem. A veszteségérzetet csak tovább erősíti az a körülmény, hogy az egykor Magyarországhoz tartozó területeken is jóval nagyobb arányban maradtak fenn középkori emlékeink.

A székesfehérvári egykori koronázótemplom helyén kialakított emlékhely átépítésére szóló elképzelés, amely felépítette volna a bazilika metszetet pár méter hosszban - 2008 (forrás: kiralyiseta.szekesfehervar.hu)

„…legfájóbb és legérthetetlenebb a fehérvári bazilika újjáépítésének mindenkori visszautasítása. Saját elitünk foszt meg attól a lehetőségtől, hogy átérezhessük valahol nemzetünk nagyságát” – Jól mutatja e korábbi cikkünkhöz érkezett hozzászólás, melynek soraiból mélyen ülő sérelmek tűnnek ki. A nemzeti nagyság legendáját tulajdonképp a 19. század romantikus törekvései táplálták, és ezek élnek velünk napjainkig, például a Himnusz soraiban. Vélhetően mindenkinek ismerős az alábbi sor: „'S nyögte Mátyás bús hadát | Bécsnek büszke vára.” Kevéssé ismert viszont ebben a formájában az a nagyon is ismert történelmi tévedés, amelyet Petőfi 1845-ös, A hazáról című verse is megörökít: „Oh nagy volt hajdan a magyar, | Nagy volt hatalma, birtoka; | Magyar tenger vizében húnyt el | Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.” Három tenger persze sosem mosta a magyar határt, de ez akkor is, és tulajdonképpen most is – legalábbis a mi szempontunkból – lényegtelen.

Regéc vára napjainkban (forrás: ittvoltam.hu)

A nemzeti nagyság legendáriumát a 19. században az aktuális közállapotokkal, politikai helyzettel szemben mutatták fel, függetlenül annak valóságtartalmától, vagy az adott esemény valós történelmi jelentőségétől. Kétségtelen tény persze, hogy a Magyar Királyság a középkor bizonyos szakaszaiban komoly hatalmi erőt képviselt. Ennek azonban nem csak „világpolitikai” nyomai tűntek el maradéktalanul az évszázadok során, de természetszerűleg az adott kor műveltsége – építészete, művészete – is jórészt elveszett. Nem feltétlenül kellett volna ennek így történnie, hiszen évezredes, rég elpusztult kultúrák csúcsművei is fennmaradtak. De nem így történt a mi esetünkben. Ez az, amitől a kevés fennmaradt eredeti emlék és töredék igazán értékes. És ami igazán a sajátunkká is teszi őket az, hogy sorsuk olyan szoros összefüggésben alakult a nemzeti történelemmel, hogy attól elválaszthatatlanok.

Karlstejn vára (Csehország) a purista helyreállítást megelőzően, és napjainkban (forrás: wikipedia)

A 19. században kibontakozó műemlékvédelmet a kezdeti tudományosabb igényű vizsgálódások korszaka után eluralta az elveszett nagyság újrakreálásának igénye. Ez nem hazai jelenség, jóformán egész Európára jellemző volt. A középkor emlékei nem elavult, düledező romok voltak többé, hanem az adott nemzet évszázadokkal korábbi nagyságának kissé megkopott, de még úgy-ahogy meglevő tárgyiasult bizonyítékai, amelyeket a 19. század második felét jellemző úgynevezett purista helyreállítások sokszor ürügyként használtak a politikai célú mementóteremtésre. A 20. század első évtizedeire a világ azonban annyira megváltozott, hogy a műemlékek válláról ezt a terhet az emlékművek le tudták venni, és a modernizmus lassú kibontakozásával az építészet is elengedte a történeti stílusok kezét.

A prágai Szent Vitus-székesegyház építése 1887-ben (forrás: wikipedia.hu)

A hazai helyzet annyiban volt más, hogy a csúcsművek – a székesfehérvári koronázó bazilika, a budai királyi palota, a visegrádi királyi palota, az esztergomi királyi palota és a Szent Adalbert-székesegyház – menthetetlenül elpusztultak. A közhiedelemmel ellentétben ez nem minden esetben volt maradéktalanul a töröknek köszönhető, hiszen a visszafoglalás után sok esetben a környező település újraépítéséhez építőanyagnak hordták el az akkor még jelentékeny maradványokat. A fehérvári koronázó templom Mátyás-kori bővítését például az alapozásig kitermelték. Ezért van az, hogy a magyar középkor jó része a műemlékesek csúfolására is gyakran felhasznált „bokáig érő falak” képében jelenik meg.

A somogyvári Szent Egyedről nevezett bencés apátság maradványai napjainkban

Ez a helyzet egyébként a műemlékvédelem dolgát sem könnyíti meg. Már az 1930-as években is fontos volt ugyanis, hogy az elköltött állami pénzekből olyan helyreállítások szülessenek, amely közérthető, és értelmezhető, amely alkalmas arra, hogy a látogatóban – rendelkezzen bármilyen műveltséggel – élményt keltsen, és segítsen megérteni az adott emlék fontosságát. Igen nehéz ugyanakkor úgy élményt kelteni, hogyha nincs más lehetőség, mint az eredetileg is a föld alatt levő alapozások felfalazása a föld felszíne fölé. Az alaprajz ugyan kirajzolódik ilyen módon, de ez távolról sem elég térélmény keltésére, vagy a részletek megismerésére.

Az 1930-as évekből két hazai műemlék-helyreállítás emelhető ki: az óbudai katonai amfiteátrumé (amely bár nem magyar történeti emlék, a romokhoz való viszonyulást mégis jól példázza), és az esztergomi királyi vár palotakápolnájáé. Előbbit Gerő László építész (1909-1995) állította helyre oly módon, hogy nem a legépebben megmaradt részt egészítette ki, mint azt elsőre logikusnak vélnénk, hanem a leginkább elpusztult rész helyén építette meg a rekonstrukciót. Ebből a mozzanatból talán jól megérthető a műemlékes gondolkodásmód addigra már nagyjából kiforrt sajátossága, amely az eredeti töredékben nem csak a régiség értékét tiszteli, de a pusztulástörténetet is a műemlék részének tekinti, a másik oldalról ugyanakkor megpróbálja az emlék megerőszakolása nélkül felvillantani annak egykori fényét.

Az esztergomi vár palotakápolnájának visszaállított boltozata napjainkban (forrás: műemlékem.hu)

Ez a felvillantás egészen másképp jelent meg Esztergomban. A palotakápolna maradványai 1934-ben kerültek napvilágra. A helyreállítást Lux Kálmán (1880-1961) és fia, Géza (1910-1945) tervezte, a választott módszer pedig az úgynevezett anasztilózis volt, vagyis a helyszínen talált töredékek, széthullott darabok alapján az épület eredeti tömeghatásának visszaállítása, főleg a belső teret illetően. Az 1950-es években ugyanez történt a középkori budai királyi palota egyébként szintén Gerő László által megtalált kápolnája és gótikus lovagterme esetében is.
Mégis miért fogadta el ezeket a beavatkozásokat a műemlékvédelem, és miért kezeli most sok szakember fenntartásokkal a várak kiépítését, vagy akár középkori templomok újraépítésének szándékát? Először is le kell szögezni, hogy ugyan hivatalként létezett és létezik úgymond álláspontja a műemlékvédelemnek, azonban még a már sokszor megírt és emlegetett felújítások is komoly szakmai vitákat váltottak ki akkor, és most is. A visszaállítás létjogosultsága pedig nagyban függ attól az egyszerű ténytől, hogy mennyit tudunk az adott épületről, és hogy milyen arányban maradt ránk.

A diósgyőri vár Rohbock metszetén a 19. század közepe táján. 

A diósgyőri vár ebből a szempontból figyelemreméltó emlék, hiszen a legtöbb hazai várromhoz képest még lepusztult állapotában is igen sok információt hordozott magában egykori fényéből. Nem csoda, hogy az egyik legutolsó purista szellemű terv is ezt az emléket vette célba egykor. Sztehlo Ottó (1851-1923) 1920-as évek eleji elképzeléseitől fogva a legutóbbi időkig fennálló helyreállítást tervező Ferenczy Károlyig (1925-2007) mindenkit foglalkoztatott a kiépítés gondolata. Diósgyőr azonban abban a formában lett a magyar várhelyreállítások iskolapéldája, ahogyan megépült. Vasbeton kiegészítésekkel, a romot romként meghagyó sziluettel.

A diósgyőri vár 2013 késő őszén, a jelenleg is zajló továbbépítés közben (forrás: boon.hu)

A jelenleg is zajló nagyléptékű kiegészítés már más szemléletet tükröz. A vizuális ingerekben tobzódó 21. században nagyon úgy tűnik, hogy a régiségérték, a történetiség és a közérthetőség között egyensúlyt teremteni szándékozó 20. század közepi helyreállítások helyébe ismét a közérthetőség 19. századihoz hasonló hangsúlyozása kerül. A folyamat nem most kezdődött, hiszen nagyon hasonló elvek mentén került sor a közelmúltban a visegrádi királyi palotának a helyreállítására. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ezek törvényszerűen károsak lennének a műemlékre nézve. Sőt, elképzelni sem lehet annál nagyobb hasznot, minthogy több és több ember ismerheti meg hazánk történelmét, kultúráját és építészetét. Ugyanakkor nagyon vigyázni kell, ugyanis illúzió azt hinni, hogy minden újrateremthető. Ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk a dolgok régiségértékét, pontosan az a tényező veszik el, amely miatt eredeti és egyedi az adott emlék. Napjaink igényei pedig aligha kielégíthetőek a korábbi századok válaszaival. Ha valóban szükségünk van a székesfehérvári koronázó templom 1930-as években kialakított emlékhelye helyett egy újra, akkor azt csakis a ma nyelvén érdemes megfogalmazni. Nem azért, mert bárki a megemlékezés lehetőségétől szeretné megfosztani másokat, hanem azért, mert elegendő támpont hiányában csak korunk csúcsminősége lehet méltó egy ilyen helyhez.

A diósgyőri vár látványterve - sötétebb kővel a kiegészített részek, középen a kápolnával (forrás: MTI)

Másrészt pedig túl sok pusztuló műemlékünk van ahhoz, hogy állami pénzből műemlékeket építsünk. És a meglevőkkel való jobb gazdálkodás esetén is oda kell figyelni arra, hogy az épület ugyanúgy műtárgy, mint a múzeumban a falon lógó festmény. Ahogyan azt megfelelő hőmérsékleti- és fényviszonyok között illik tartani, és nem kiszolgáltatni a szinte minden látogatóban ott rejlő „hadd nyúljak hozzá” vágyának, hogy évszázadok múlva, lehetőleg ugyanebben az állapotban megismerhető maradjon, úgy az épített örökségünk fennmaradása is megkövetel bizonyos korlátozásokat.

Talán a legfestőibb templomromunk, és egyben a magyar romkultusz egyik legfontosabb helyszíne: a zsámbéki premontrei prépostság temploma. Ezzel együtt is nagy kérdés a jövője... (forrás: keptar.oszk.hu)

Diósgyőrt a következő generáció már egészen másképp fogja megismerni. Talán teljesebb, de némely elemében hamisabb képet kapnak majd arról, hol lakott a király, amikor „Magyarország partjait három tenger mosta”. A romok rom léte ugyanakkor éppen úgy örökség. Az évszázadok során keletkezett hiányok úgy beszélnek a magyar történelemről, mint ahogy a megmaradt részek is. Kiegészíteni, élményt kelteni nem tilos, sőt: hasznos. De jó volna, ha évszázadok múlva is értelmezhető maradna a Himnusz egy másik sora: „Vár állott, most kőhalom”.

Kelecsényi Kristóf Zoltán

A budavári királyi palota

A múlt év novemberében nyílt meg a Budapesti Történeti Múzeumban a budavári királyi palota elmúlt háromszáz évének történetét feldolgozó új állandó kiállítás. Néhány megmaradt műtárgy, egy kisebb falburkolat-rekonstrukció, illetve számos régi tervrajz, ábrázolás, fénykép és néhány animáció kalauzol el minket Buda visszafoglalásától egészen a jelen korig. Megismerhetjük a 18. században, III. Károly uralkodása (1711–1740) alatt elkezdett és Mária Terézia korában (1740–1780) felépített barokk palota történetét, valamint a 19. századi átalakításokat. Megismerhetjük az Ybl Miklós (1814–1891) tervezte krisztinavárosi szárny 1891-ben elkezdett építését és a palota leggrandiózusabb kibővítését, mely által 1891 és 1905 között Hauszmann Alajos (1847–1926) tervei alapján az épületkomplexum elnyerte legnagyobb kiterjedését. Képet kaphatunk a II. világháborús rablásokról és pusztításról, valamint a romok háború után bekövetkezett további jelentős állagromlásáról. Betekintést nyerhetünk a rekonstrukcióhoz készített tervváltozatokba és megismerhetjük az 1960-as évekre meginduló újjáépítés történetét, melynek köszönhetően az 1980-as évek közepéig a palota elnyerte mai formáját. A komplexum azóta is országos közgyűjteményeknek, a Budapesti Történeti Múzeumnak, a Magyar Nemzeti Galériának és az Országos Széchényi Könyvtárnak ad otthont.

A palota 1880 körül Klösz György felvételén. A 19. századi átalakítások ellenére még a 18. századi tömegalakítás látható a képen. Még nem épült meg a Hauszmann-féle északi szárny és a közepén (a képen látható épület északi végén) emelkedő kupola. [a kép forrása: wikipedia]

A Hauszmann-féle palota az 1930-as években. Alatta a Várkertbazár. [a kép forrása: wikimedia]

A budavári palota napjainkban. [Dénes László felvétele, a kép forrása: panoramio]

Az elmúlt évek eseményei felkeltették a királyi palota iránti érdeklődést: a Magyar Nemzeti Galériát ugyanis 2012-ben beolvasztották a Szépművészeti Múzeum szervezetébe, és amennyiben a tervek szerint 2018-ig valóban megvalósul a Városligetbe tervezett Múzeumi Negyed, akkor várható, hogy egyes gyűjteményrészeit is oda költöztetik; mindeközben az utóbbi években felmerültek olyan tervek, amelyek a királyi palota újrahasznosításával, illetve a Hauszmann-féle állapot rekonstrukciójával, vagy részleges rekonstrukciójával számolnak. A hajdani palotakertet keletről lezáró Várkertbazár felújításával lényegében el is kezdődött a környék rendezése. Ezt a palotát északról határoló Szent György tér esetleges rehabilitációja követheti, melynek nyugati oldalán állt egykor a főhercegi palota, valamint a királyi palotához tartozó udvari istálló és lovarda épülete.

A Szent György tér nyugati oldala a II. világháború előtt. A Képen a királyi istállóépület látható, mögötte az alacsony épület a lovarda, a háttérben pedig az oroszlános kapu nyílik. [a kép forrása: skyscrapercity]

Mind az építész, művészettörténész és muzeológus szakmát, mind pedig a laikus érdeklődőket foglalkoztatja a hauszmanni állapot teljes vagy részleges rekonstrukciójának kérdése, ami időről-időre felröppen és heves vitákat vált ki (például itt, itt, itt, itt, itt és itt). Véleményem szerint mindennek két vetülete van. Az egyik szakmai, a másik pedig ezen túlmutató, és a magyar társadalom közelmúltjához való viszonyát, s ebből kifolyólag identitását érinti.

De lássuk előbb a probléma szakmai vetületét! Elpusztult vagy nagy károkat szenvedett épületek rekonstrukciója az 1964-es Velencei Charta szellemében évtizedekig kerülendőnek számított a nemzetközi és a hazai műemlékvédelemben. Ezt a szemléletet talán a dokumentum két alábbi részlete illusztrálja a legjobban:

„A restaurálás az a művelet, amelynek meg kell őriznie a műemlék kivételes jellegét azzal a céllal, hogy konzerválja és feltárja annak esztétikai és történeti értékét. A régi állapot és a hiteles dokumentumok tiszteletben tartására támaszkodik, de megáll ott, ahol a hipotézis kezdődik. Ami a feltevésen alapuló beavatkozásokat illeti: az esztétikai vagy műszaki okból elkerülhetetlennek minősített mindennemű kiegészítés építészeti alkotásnak minősül, s mint ilyen, korának jegyeit kell magán viselnie. A restaurálást mindig előzze meg és kísérje végig a műemlék régészeti és történeti vizsgálata. […] A hiányzó részek kiegészítésére szolgáló hozzátételeknek harmonikusan kell az együttesbe illeszkedniük, meg kell azonban különböztetni azokat az eredeti részektől, nehogy a restaurálás meghamisítsa a történeti és művészeti dokumentumot.”

A műemlék anyagi mivoltában megőrzött eredetisége és az eredeti részletek láttatása volt tehát a fő szempont. Az eredetitől jól láthatóan el nem különülő rekonstrukciót a dokumentum lényegében hamisításnak fogta fel.

Léteznek azonban olyan emblematikus épületek, amelyek egy közösség identitását olyan nagymértékben meghatározzák, hogy a közösség a megszokott formában ragaszkodik hozzájuk. Ilyen a varsói királyi vár, amit a II. világháború után szó szerint romokból építettek újjá, ma pedig az óvárossal együtt fent van az UNESCO Világörökség Listáján. De a müncheni Residenz, a királyi palotakomplexum rekonstrukcióját is példának lehet hozni, melynek reneszánsz terme, az Antiquarium szintén minden ízében újjá lett építve. Jelentős, közösségek életében kiemelkedő, szinte teljesen elpusztult emlékek rekonstrukciója az utóbbi két évtizedben aztán Közép- és Kelet-Európában egyfajta új nemzetépítési stratégia része lett, gondoljunk csak a drezdai Frauenkirche, a vilniusi királyi palota, vagy a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyház újjáépítésére. Úgy tűnik, hogy a műemlékvédelem követte azt, aminek nem tudott az útjába állni, hiszen a 2000-ben megalkotott Krakkói Charta már megengedőbb harminchat évvel korábbi elődjénél:

„A műemlék egészének vagy jelentős részének «az épület eredeti stílusában» történő rekonstrukcióját el kell kerülni. A fontos építészeti jelentőséggel bíró egészen kis részek rekonstrukciója kivételesen elfogadható, de csak akkor, ha a rekonstrukció vitathatatlanul pontos dokumentációk alapján készül. Ha az épület megfelelő használhatósága megkívánja, nagyobb térbeli és funkcionális egységek helyreállítása a kortárs építészet eszközeivel elfogadható. Fegyveres vagy természeti katasztrófának áldozatul esett teljes épület rekonstrukciója akkor fogadható el, ha annak az egész közösség önazonosságára nézve van kivételes társadalmi vagy kulturális motivációja.”

A módosulás jól tetten érhető, igaz, a Krakkói Charta is a műemlékvédelmi gyakorlatban kialakult szigorú etikai normákat követi, és szabatosan megfogalmazza, hogy a rekonstrukció csak olyan kirívó esetekben megengedhető, mint a fenti példák, valamint nagyon pontos felméréseken kell alapulnia.

A fentiekből tehát az következik, hogy a budai királyi palota rekonstrukciója elvileg nem Ördögtől való, hiszen Magyarország egyik legjelentősebb középületéről van szó, amit jórészt a II. világháborús fegyveres pusztítás tett tönkre, és ami az ország történelemben mindig is emblematikus szerepet töltött be.

Viszont mégis óvatosnak kell lennünk. A nyomtatott szaksajtó igen alaposan tárgyalta (Bognár Gábor: Adalékok a Budavári Királyi Palota 1944 utáni történetének műemléki kérdéseihez. Magyar Műemlékvédelem, XV 2011, 253–292), hogy a jelenlegi palota építésekor egyes falakat áthelyeztek, a kupola sem a Hauszmann-féle kupola helyén található, valamint sok olyan szerkezeti, strukturális átalakítás történt, hogy amennyiben a II. világháború előtti állapotot szeretnénk rekonstruálni, akkor sok helyen az alapoktól kellene újjáépíteni az épületet. A 2012-ben megszüntetett műemlékvédelmi csúcsszerv, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal „Szempontok a Budai Várnegyed hosszú távú fejlesztése stratégiai terveinek elkészítéséhez” című dokumentumában legfeljebb a külső homlokzatok rekonstruálását tartotta lehetségesnek a fentiekben vázolt átépítések miatt. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a belső maradéktalan rekonstrukciójához nem rendelkezünk elegendő forrással a háború előtti állapotról. Azt is sokan felvetették, hogy a jelenlegi palota is immár történelmünk része, és olyan rangos közintézményeknek ad otthont, amelyek méltó megoldással szolgálnak az épület hasznosítására. Mindemellett a nemzetközi trend úgy tűnik, hogy egy ilyen jelentős épületnél ma már megengedőbb abban az esetben, ha elegendő történeti, főleg képi forrás maradt fenn. Éppen ezért játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis megkísérelnénk rekonstruálni a palota Hauszmann-féle enteriőrjeit? Mi lenne, ha megpróbálnánk visszaállítani a kétszáz méter hosszú reprezentatív teremsort, amit a korabeli magyar képző- és iparművészet legnagyobbjai alkottak meg? Mi lenne, ha egy ekkora feladat elé állítanánk a magyar építész, művészettörténész, restaurátor, képző- és iparművész szakmát? Ki hogyan venné ezt az akadályt? Hogyan felelne meg ennek a kihívásnak?

A kupola a Savoyai-szoborral 1926-ban. [a kép forrása: wikipedia]

A kupola napjainkban. [a kép forrása: wikipedia]

Nyilvánvaló, hogy egy ekkora vállalkozás hatalmas összegeket emésztene fel, hiszen gondoljunk csak bele: 1905-ben az akkori palota összköltsége elérte a 31 millió koronát – mai áron kb. 87 milliárd forintot –, amikor a dualizmus-kori Magyarország gazdasági ereje biztosította a vállalkozás hátterét. És bár kiváló építészekkel, képző- és iparművészekkel, valamint restaurátorokkal rendelkezünk, mégis az építőipari kivitelezések tapasztalatai azt mondatják, hogy szinte egész szakmák tűntek el, így a régi enteriőrök visszaállításához szükséges szakipari munkákat ma már aligha tudnák elvégezni a száz évvel ezelőtti színvonalon. Ha mégis sikerülne elégséges forrást feltárni, akkor is olyan problémákkal találnánk szembe magunkat, mint például a Habsburg-terem Lotz Károly (1833–1904) festette mennyezetképeinek az újrafestése: azt sem tudjuk, hogy pontosan milyen színárnyalatokat kaptak eredetileg. Ha egyes termekről rendelkezésünkre is áll elégséges mennyiségű dokumentum, más helyiségekről talán nem, így a rekonstrukció csak részleges lenne, ami egy sosem volt állapot előállítását eredményezné.

A nagy trónterem 1894 körül Klösz György felvételén. A palota 18. századi szárnyában helyezkedett el. A szinte felismerhetetlenségig átalakított terem napjainkban a Magyar Nemzeti Galéria középkori szárnyasoltár-kiállításának ad helyet. [FSZEK Fotótár, a kép forrása: wikipedia]

A bálterem a Hauszmann-féle északi szárnyban. [a kép forrása: tte.hu]

Az esetleges újjáépítési kísérletet tehát nagyon alapos kutatómunkának és forrásfeltárásnak kellene megelőznie. A rekonstrukció valószínűleg sosem lenne teljes, hiszen bizonyos, hogy egyes enteriőrökhöz hiányzik a kellő mennyiségű dokumentum. Egy ilyen vállalkozás viszont egy esetleges nemzetközi háttérrel a szakipari képzés motorja lehetne, melynek segítségével a hazai kivitelezők számára az itthon már elfeledett mesterségbeli fogásokat újra meg lehetne tanítani. Gondosan ügyelni kellene a száz évvel ezelőtti technológiák alkalmazására, amivel a palota rekonstrukciója mintegy „laboratórium” lehetne és a következő évtizedek műemléki szakiparának törzsgárdáját nevelhetné ki. Egy ilyen projekt természetesen évtizedeket venne igénybe, mint ahogy az Ybl- és Hauszmann-féle palota felépítése is évtizedekbe került. Ennek a cikknek nem célja a rekonstrukció kérdésének eldöntése, amiről még hosszú, részletes és széleskörű vitákat fognak folytatni. Csupán jelezni szeretné, hogy szakmai szempontból is egy nagyon komplex problémahalmazzal állunk szemben, amit tovább bonyolít a kérdés fent említett másik vetülete, ami a magyar társadalom közelmúlthoz való viszonyát érinti.

A Mátyás-terem 1903-ban Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobrának kicsinyített másával. [a kép forrása: wikimedia]

A budavári királyi palota jövője nem csupán a szakemberek belügye. Az épület emblematikus mivolta miatt egy sokkal nagyobb közösséget érintő országos ügy. Ez mindig is így volt, hiszen a 18. században a rendi-nemesi nemzet sem véletlenül ragaszkodott az uralkodói rezidencia kiépítéséhez a középkori királyi székhelyen, amely akkor egy poros kisváros volt. Mindenki jól tudta, hogy az uralkodó Bécsben lakik, mégis fontosnak tartotta ezt a szimbólumot: a Magyar Királyság folytonosságát látta benne. Rövid kényszerhasznosítások után, a 18. század utolsó évtizedétől aztán a király helyettese, a Habsburg-házból származó mindenkori nádor lakott benne, tehát lényegét tekintve uralkodói rezidenciaként szolgált. Az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot követő két évtizedes szünet után pedig újra királyi palotaként működött, bár igaz, Ferenc József (1848/1867–1916) pest-budai tartózkodásakor az önkényuralmi időszakban is a palotában szállt meg. Ezután egészen 1944-ig államfői rezidencia, a Magyar Királyság központja volt. A Kádár-rendszer úgy döntött, hogy nem az eredeti állapotában állítja helyre és közgyűjteményeket költöztet bele. Ez szintén szimbolikus aktus volt: az épület monarchikus múltjától sőt, lényegében múltjától való megfosztása. Éppen ezért a palotához való közelítés ma sem ideológia- és világnézetmentes – de miért ne lenne az?

A II. világháborúban megsérült Habsburg-terem. Nemsokára bontani kezdték... [a kép forrása: multbanezo]

A széles körű érdeklődés jelzi, hogy az épület sorsa nem csupán a szakembereket foglalkoztatja. A blogbejegyzések kommentjeit végigolvasva pedig az az ember érzése, hogy az esetleges rekonstrukció megítélésében pont azok a világnézeti törésvonalak fedezhetők fel, amelyek át- meg áthatják a magyar társadalom egy jelentős részét. Egyesek meg vannak elégedve a II. világháború utáni épülettel, s Hauszmann-féle elődjében csupán egy letűnt kor „avíttas” rekvizitumát, vagy a „feudális”, az „úri” Magyarország megtestesítőjét látják. Mások a Hauszmann-féle palotában a dualizmus korának sikereit, a magyar történelem méltó reprezentációját fedezik fel, II. világháború után épült utódját pedig egy silányabb, „szocreál” épületnek tekintik, s a hónaljszagú és kisstílű kádárizmus rekvizitumának tartják. Az összes hozzáállás a múlt században átélt történelmi traumákat tükrözi vissza, amelyek egyes családokban immár nemzedékeken át hagyományozódnak, tehát mélyen az identitás részét képezik, bizonyos korosztályokból már kitörölhetetlenek.

A fentiekből kifolyólag a budavári palota sorsa túlmutat az építészeti, műemlékvédelmi vagy muzeológiai kérdéseken. A felsorolt külföldi példákhoz hasonlóan egy nagyobb közösség identitását testesíti meg, ami a jelen esetben egymással szöges ellentétben álló traumákat hordoz. E közösség tagjai sokszor ezeket a traumákat vetítik ki a palotára csakúgy, mint sok más kérdésre is ebben az országban. S éppen azért, mert ezek identitásunk kitörölhetetlen részei, megkerülhetetlenek. Megkerülhetetlenek a palota esetében is, ami még nehezebbé teszi az amúgy sem könnyű probléma kezelését. Száz évvel az I. világháború kitörése után tehát úgy állunk a budavári királyi palotával, mint az egész magunk mögött hagyott évszázaddal: úgy tűnik, agyonnyom bennünket. Megakadt a torkunkon, és jelenleg még se lenyelni, se kiköpni nem tudjuk.

Tóth Áron

Historizáló és szecessziós lakóépületeink szigetelés-korszerűsítésének sok esetben egyik első lépése a nyílászárócsere, ami napjaink Magyarországán azonban a legtöbb esetben szinte teljes igénytelenséggel párosul. A csere magától értetődő megoldásnak tűnik, pedig nem az. A thermoplan ablak hiába látszik olcsó, végleges megoldásnak a régi épületek esetében, valójában éppen hogy rövid élettartamú, anyagilag nem megtérülő, esztétikailag erősen kifogásolható beruházás. Ennek következményeiről szól e heti bejegyzésünk.

Budapest, II. Mecset utca - Négy féle megoldás ugyanazon a homlokzaton, amelynek kialakítása eredetileg azonos volt.

Annak ellenére, hogy január közepén néhány orgona már rügyezik, a várható hidegre való tekintettel sokan úgy vélik, hogy eljött az ideje belefogni a fűtéskorszerűsítésbe. Mint az sok helyen olvasható, a fűtéskorszerűsítést először inkább a szigetelés korszerűsítésével célszerű kezdeni, mivel az energia 70 százalékát a hőszigetelés és az ablakcsere által takaríthatjuk meg. Ezen munkálatok egyik első lépéseként az eredeti fa nyílászárókat műanyagokra, azaz thermoplan ablakokra cserélik.

A thermoplan ablakok kapcsán felhalmozódott immár fél évszázados nyugat-európai tapasztalat alapján kijelenthető, hogy a közösség szempontjából azonnali, a tulajdonos szempontjából pedig közép- és hosszútávú negatív hatással lehet számolni. A közgondolkodásból teljesen hiányzik a javítás, felújítás, vagy az eredetivel azonos ablak beépítésének gondolata. Az a kérdés is megfogalmazódhat, hogy cserélni kell-e egyáltalán eredeti ablakainkat műanyag ablakokra, vagy megfelelő kezelés mellett megtarthatóak-e régi ablakaink? Ha meg már mindenképpen az ablakcsere mellett döntöttünk, gondolkodjuk el azon, hogy az ablak természetes anyaga, a fa mellett tegyük le a voksunkat!

Budapest, II. Szász Károly utca - itt látszik a legjobban, hogy mekkora arányeltolódásokat okoz az új ablak, ráadásul lecsökkenti az üvegfelületet.

Az 1970-es évek olajválsága mutatott rá a hőszigetelés fontosságára, melynek célja a komfortfokozat költséghatékony növelése és az energiafelhasználás csökkentése volt. Az akkor megjelent új technológiák közé tartoztak a thermoplán ablakok is. A Nyugat-Európában gyorsan elterjedt megoldás, vagyis az 1945 előtti történeti épületállomány ablakainak és ajtóinak lecserélése új műanyag nyílászárókra az utóbbi évtizedben immár szemmel látható esztétikai és gazdasági károkat okozott ott, ahol ez akkor még jó megoldásnak tűnt. A műemlékvédelmi elvek felsorolása helyett beszédesebben tanúskodik erről az, hogy Norvégiában és Svédországban a faablakok visszaállításán gondolkoznak, s a még föllelhető eredeti faablakoknak égbeszökő ára van; vagy a nagy németországi műemlékvédelmi vásárokon, különösen a lipcsei Denkmalon évek óta folyamatosan növekszik a műemléki épületek ablakainak és ajtóinak felújítását vállaló cégek száma. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy kizárólag műemléki épületek kezelői és tulajdonosai állnak sorba árajánlatot kérve. Az átlagos “nyugati” lakástulajdonos érdeklődése nem is alaptalan, a műanyag ablakcsere nem csak esztétikai merénylet a lakóingatlanunkkal és a városképpel szemben, hanem kimutathatóan gazdaságtalan. Ha a hazai felmérések ezt egyelőre nem is támasztják alá, a magyarországinál jóval hidegebb Norvégiában kiszámolták, az új ablak által elérhető megtakarítás az élettartam alatt nem hogy nem hozza vissza, de meg sem közelíti a befektetett összeget. Igen, jól olvasták, az élettartam ez esetben olyan új fogalom, amely a hagyományos megoldásoknál még ismeretlen volt. Azok ugyanis megfelelő karbantartás mellett generációk hosszú sorát szolgálták ki.

A magyar vonatkozású történeti épületállományba valószínűleg elsőként az ezredforduló környékének Romániájában avatkoztak be drasztikus módon és mértékben. A magyarországinál hidegebb telek, a korszerűtlen fűtési rendszerek, a gondozatlan nyílászáró-állomány és az általános anyagi gondok mellett a faluképi, városképi örökség iránti érdektelenség is indukálta a thremoplan megoldások elterjedését. Egyszerű, gyors megoldásnak tűnt és tűnik ma is sok helyen. Az erdélyi műemlékvédelmi szakemberek történetei közül a legmegrázóbbak közé tartoznak a kolozsvári belváros faragott reneszánsz ablak- és ajtókereteibe bevésett fotocellás ajtók és thermoplán ablakok. Ennek azonban legkevésbé sem etnikai, sokkal inkább műveltségbeli, tájékozatlanságból fakadó okai voltak és vannak ma is, nem csak ott, hanem Magyarországon is.

Budapest, V. Ferenciek tere - egykori Ferencziek Bazára épülete - városképi disszonancia Budapest egyik legfontosabb terén

Régi épületeink utcafronti nyílászáróinak lecserélése thermoplán ablakra rövid távú gondolkodásról tanúskodik. A magántulajdonban lévő mai budapesti lakásállomány elenyésző része épült az 1870-es évek előtt, a mai belváros kiépülése az 1880-1920 közötti időszakra tehető, amelyet a két világháború között újabb építési hullám követett. Az 1970-es éveket követően épült házgyári lakások esetében a thermoplán beépítés sokkal kevésbé aggályos, mint az ezt megelőző 100 év során felépült házak esetén. A lakótelepek fűtéskorszerűsítéssel összekötött nyílászárócseréjét ciklusokon átívelő kormányzati programok támogatják, nagyon helyesen. Az értékes historizáló és szecessziós belvárosi lakásállomány esetében azonban ugyanez a megoldás visszafordíthatatlan károkat okoz. Az átlag budapesti régilakás-tulajdonos tehát jó eséllyel 100-140 éves nyílászárók között él, s az elődök gondos befektetése 3-4 generációt kiszolgált már eddig is. Ugyenezen ablakok jelentős része felújítva még nagyon sokáig alkalmas funkciójának betöltésére. A thermoplan ablak ezzel szemben 30-40 évre, tehát egy generációra szóló megoldás. A fából készült tárgyak restaurálásának bejáratott módszereivel szemben a műanyaggal kapcsolatban nem várható olyan áttörés, amely megoldaná az anyag öregedésének problémáját. Az 1970-es években Nyugat-Európa szerte alkalmazott megoldások élettartama ezekben az években jár le, a tapasztalatok elkeserítőek: műanyag ablakkeret megreped, eltörik, az ablaktáblák között lévő hőszigetelő gáz 25 év után végleg elszökik az ablakokból, a ragasztás a környezeti viszonyok függvényében elenged. Az ablak ezután javíthatatlan, nem szigetel többé, veszélyes hulladékként kezelése pedig felesleges terhet ró a társadalomra.

Az igénytelen ablakcserék másik fontos alapproblémájára, az esztétikailag silány megoldások. Ennek különböző példáival találkozhatunk a Ferencziek Bazára épületén, mely Budapest egyik legimpozánsabb terén, a Ferenciek terén található.

Budapest, V. Ferenciek tere - egykori Ferencziek Bazárának épülete - közelről az eltérő megoldások

Itt egy feltünő és kiugróan csúnya megoldás látható, miszerint a finoman tagozott, alapvetően sötétbarna árnyalatú, dupla ablakot fehér, szimpla thermoplan ablakra cserélték. A másik példán csak annyi különbség van, hogy barna színezetet adtak a műanyag ablakoknak, de a keresztoléc fehér maradt.. Ezeken a példákon jól megfigyelhető, hogy a kicserélt ablakok arányai helyrehozhatatlanul megváltoztatják, megbontják a homlokzat teljes egységét. Még tovább tetézi a problémát az, hogy az épület homlokzatán többféle gyártmányú, színű, kiosztású ablak látható. Az eredeti ablakkiosztás, az arányok, az ablakosztólécek díszítésének eltűnése az egyes épületek homlokzatán is nagy értékveszteség, ha nagyobb látószögből vizsgáljuk a kérdést, az ilyesfajta összevissza, koncepciótlan ablakcserék az egységes utcaképet, sőt az egész városképet átszabhatják.

Budapest, III. Nagyszombat utca - Amikor az újat "régire" cserélik. Bármilyen meglepő a felső felvétel a korábbi, a fehér thermoplan ablakot lecserélték egy, a régi kiosztást és arányrendszert követő, szintén műanyag ablakra.

Horogszegi Tamás művészettörténész, műemlékvédelmi szakember szerint a napi műemlékes gyakorlat szempontjából is felettébb fontos, hogy készültek olyan műszaki, hőtechnikai szempontból releváns kutatások, amelyek alátámasztják a történeti nyílászárók meglévő szerkezeti értékeit. Nagyon fontos, hogy ne csere, hanem restaurátori szemléletű szakipari felújítása történjen meg a II. világháború előtt készült nyílászáróknak. Korunk hőtechnikai igényeinek kielégítését a low-e bevonatok is szavatolni tudják. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a műemléki védelem alatt álló épületek esetében is legtöbbször teljes nyílászárócsere történik az eredeti alapján, jóllehet anyagilag ugyanazt jelenti mint az ablakok restaurátori szemléletű felújítása, ahol csak a legszükségesebben indokolt részeket távolítják el a nyílászárók faszerkezetéből és pótolják az eredetivel azonos faanyaggal és keresztmetszetekkel.  Akár az eredetivel megegyező utángyártás, akár a felújítás mellett döntünk, vannak még olyan szakiparban járatos cégek, amelyeknek ajánlatai közül válogathatunk, bár az eredmény sem adja vissza teljes mértékben az eredeti arányokat, vastagságot. Így pedig elkerülhetjük az ingatlan szakszerűtlen felújítása miatti értékcsökkenést, amellyel esztétikailag kifogásolható nyílászárócse után kell szembesülnie az ingatlanjukat eladni szándékozóknak. Az utolsó képeken pont ennek egy példáját láthatjuk, a korábban kicserélt fehér thermoplan ablakot az eredeti kiosztást és színezést követő ablakra alakították vissza.

Sidó Anna

Az Osztrák-Magyar Monarchia építészetének egyik igen jellemző terméke, főként a magyar területeken, az a vasútállomás típus, amely Pfaff Ferenc nevéhez fűződik. Ezen épületek látszólagos egyszerűsége nem a képzelőerő hiányából fakad, hanem abból a tényből, hogy az állomásoknak elsősorban jól használhatónak kellett lenniük. Ez a követelmény maradéktalanul teljesült ebben a típusban, jól átgondolt szerkezetével és tereinek pragmatikus összekapcsolásával. A típustervek az utazó közönség tájékozódását is megkönnyítik, hiszen ha ismeretlen városba érkeznek, de az épület beosztása mégsem teljesen idegen, máris egyszerűbb lesz a közlekedés.

A kolozsvári vasútállomás 1900 körül (képeslap)

Pfaff Ferenc 1851-ben született Mohácson és 1913-ban halt meg Budapesten. A budapesti József Nádor Műegyetemen szerzett 1880-ban diplomát, ahol később tanított is. 1887-től kezdett dolgozni a Magyar Királyi Államvasútnak, később pedig a Kereskedelemügyi Minisztérium építésze lett.

A pécsi vasútállomás felvételi épülete napjainkban [forrás: panoramio.com]

A Monarchia területén igen sok és jelentős vasútállomást tervezett, elsőként a fiumei állomást, de az ő nevéhez fűződik Pécs, Kolozsvár, Debrecen (elpusztult), Kassa (lebontott) és Pozsony állomásépülete is. Pfaff állomásainak jellegzetessége a 8-10 vagon hosszúságú épület teljes szimmetriája, melynek nyerstégla főhomlokzata három fő részre tagolódik, a sínek felőli oldalon pedig merészen előrenyúló előtető található. Ennek a típusnak lett a kiforrott mintapéldája a kaposvári állomás, melynek terveit a későbbiekben típustervként használták, és ami alapján a szatmárnémeti (ma Satu Mare, Románia) állomás is felépült.

A szatmárnémeti állomás felvételi épülete 1900 körül (képeslap)

A szatmárnémeti állomás 1899-ben épült, az akkor még kisvárosias település nagy parkja, a Kossuth-kert szomszédságában. Elhelyezkedésében igen kiváló, hiszen nincs messze a központtól, könnyen megközelíthető, ugyanakkor a vonatok akadálytalan közlekedése is biztosított.

A szatmárnémeti állomás vágányok felőli, hátsó homlokzata (képeslap)

A szatmárnémeti állomás a Pfaff Ferenc által kidolgozott típust követve neoreneszánsz stílusú, leginkább a firenzei reneszánsz előképekhez köthető. Főhomlokzata öt egységre tagolható: a középpavilon, amelyhez két oldalszárny csatlakozik, és az ezeket lezáró két sarokpavilon. A pavilonok magasabbak egy-egy szinttel, és erősen előre vannak ugratva. A főhomlokzat díszítése igen egyszerű, a középpavilon földszintjén található a főbejárat egyenes záródású, kétszárnyas ajtaja fölötte ernyővel, mindkét oldalán egy-egy egyenes záródású ablakkal, ezek fölött pedig körablakok helyezkednek el. A középpavilon két szintjét erősen előreugró fogsordíszes párkány választja el. A felső emeleten négy félköríves ablak található két négyszög keretű medalionnal keretezve, melyekben férfifejet ábrázoló domborművek találhatók. A középpavilon főhomlokzatának lezárását erőteljesen előreugratott koronázó párkány adja. 

 A szatmárnémeti állomás képe napjainkban. "Érdemes" körbenézni a téren is.
[Google Street View - Nagyobb térképre váltás]

Az oldalszárnyak díszítése szerényebb, ezek az épületszakaszok egyszintesek, nyolc-nyolc nyílást foglalnak magukba. A nyílások egyenes záródásúak, de félköríves keretbe vannak fogva, melyek árkádsor illúzióját keltik, mivel az ablakok közötti falszakasz pilaszter szerű kiképzést kapott. A nyílások félköríves kereteinek találkozásai fölött domborműves medalionok találhatók, melyek szintén férfi büsztöket ábrázolnak. Itt sincs feltüntetve a nevük, hajviseletük és ruházatuk részletei alapján különböző történelmi korszakokba sorolhatók. A két sarokpavilon kiképzése a középpavilonnal megegyezik, a különbség annyi, hogy a bejárat fölül hiányzik az ernyő, és az emeleti ablakok kisebbek.

Ami a belsőt illeti, az eredeti díszítésről nincsenek felvételek, ma viszont egészen egyszerű; minden díszítést mellőz. A főbejáraton belépve egy átvezető csarnokba jutunk, ami a peronra nyílik, ebben a helyiségben kaptak helyet a pénztárak. Ebből a teremből mindkét irányba elindulva várótermeket és egyéb mellékhelyiségeket találhatunk. A két oldalpavilon pedig a vasúti irodákat foglalja magába.

A vasútállomás felvételi épületének hátsó homlokzata napjainkban [forrás: panoramio.com - Ivan Kolovoz]

A hátsó homlokzat, a vágányok felőli rész kiképzése a főhomlokzattal azonos, de elmaradnak a medalionok és a koronázó párkány alá kerül a hosszan elnyúló veranda lefedése, ami megóvja az időjárás viszontagságaitól a várakozókat. A veranda vasból készült, kannelurázott testű, kompozit fejezetű karcsú oszlopokkal kapcsolódik a peronhoz.

Jelenleg az állomás sajnos elég elhanyagolt állapotban van, de a pontos mérnöki tervezésnek és a megfelelő anyaghasználatnak köszönhetően komolyabb szerkezeti problémák nem merültek fel az épülettel kapcsolatban.

Építészeti részletek az állomáson

A szatmárnémeti állomás része egy történelmi kor ránk maradt jellegzetes forrásanyagának, ami sehol máshol a világon nem fellelhető, hiszen egyetlen építésztől származik, és bár nem a legkiemelkedőbb és legdíszesebb épülete Pfaff Ferencnek, mégis magán viseli mindazokat a jellegzetességeket, amik miatt igazán elismerté és kedveltté vált ez az épülettípus. 

Varga Orsolya

A „Németország kincsesládájaként” emlegetett frank fővárost 1945. január 2-án érte utol a totális háború: a Brit Királyi Légierő fél órás támadás során 521 repülőgépből több mint 2000 tonna össztömegű bombát zúdított főleg a középkori óvárosra.  A város több szempontból is hadicélpont volt: máig az ország egyik legfontosabb gépipari központja, valamint 1933-tól a náci pártnapok helyszíneként szolgált. A támadás során majdnem kétezren vesztették életüket, az óváros 90%-a teljesen elpusztult, százezer ember maradt hajlék nélkül. Ráadásul a helyi pártelit a romok közé fészkelte magát, így az amerikai csapatok a várost csak négy napos ostrom után tudták elfoglalni (ekkor, a Sebald-templom karzatáért vívott harcok során semmisült meg Európa legrégibb, 1440-ből való orgonája).

Az elpusztult óváros a Lorenzkiche tornyából. A kép tetején a súlyosan sérült császári vár és a Sebalduskirche, ahol az említett harcok zajlottak az utolsó napokban. A kép közepén láthatók a reneszánsz városháza romjai. Jól látható, hogy egyes épületek homlokzatai állva maradtak, míg más épületek teljes mértékben megsemmisültek. A téren látható nyolcszögű betongúla védi a gótikus Schöner Brunnent, a „szép kutat”.

Az újjáépített óváros a Lorenzkirche tornyából. A kép jobb felső oldalán az egykori császári istállók teljesen újjáépített hatalmas tetőzete látható. A Sebalduskirche, a városháza, a vár és a kevésbé sérültlakóházak újjáépültek. Az épületek jelentős része háború utáni, mégis megmaradt a város jellegzetes „tetőtája”. A Schöner Brunnen mögötti épület az új városháza. Jól láthatóan az újjáépítés még nem fejeződött be, több üres telek és tűzfal is feltűnik.

A bombázás mérlege: az elpusztult és megmenekült épületek

A bombázások és az ostrom során súlyos kárt szenvedett a császári vár, a város két gótikus protestáns főtemploma és a katolikus Frauenkirche, a négy kilométer hosszú városfalrendszer és annak 64 tornya illetve bástyája, a gótikus részleteket is tartalmazó reneszánsz városháza, a Pegnitz-folyó hídjára épült késő-gótikus, illetve kora-reneszánsz Heilgengeistspital (Szentlélek-ispotály), a Sieben Zeilen nevű, 1489-ben átadott „munkáslakótelep” (az augsburgi Fuggereinál is régebbi szociális lakásegyüttes). Továbbá súlyosan megsérültek a város által a XIV. század végén emelt, az élelmiszerellátás biztonságáért felelős, a világon egyedülálló raktárépületek: a Mauthalle (vámház és gabonatároló), a Weinstadel (bortároló), és az Unschlitthaus (gabonatároló). Ezek mellett elpusztult több száz, középkori formáját őrző, többnyire favázas szerkezetű lakóház. Így megsemmisült a késő-középkori formáját szinte változatlanul őrző nagyváros, ahol a középületektől a patríciusházakon át a középkori szociális intézményekig és munkásházakig minden épülettípus megtekinthető volt, legtöbbször eredeti funkciójában.

Megmenekült viszont az óváros északnyugati részén található Dürer-ház és annak környéke, a városfallal párhuzamosan futó körút külső oldalán álló historizáló operaház és főpályaudvar, valamint a város nagy kiterjedésű századfordulós bérház-és villanegyedei. Ezen kívül a város már 1939-ben a vár alatt kialakított úgynevezett Kunstbunkerbe szállította az összes múzeumi műtárgyat, valamint a templomok teljes berendezését. A piactéren álló gótikus Schüner Brunnen, valamint a Lorenzkirche Adam Kraft által készített híres szentségtartója betonhengerek alatt vészelte át a pusztítást.

A város „kártérképe”: piros, sötétpiros: teljesen elpusztult, kék, világoskék: súlyosan sérült, fekete: sérült. A területnek csupán északnyugati része maradt sértetlen, legsúlyosabban érintett terület a Pegnitz-folyótól északra található legrégibb (és favázas épületeivel leggyúlékonyabb) terület. A romok eltakarítása után ez a terület a hatvanas évekig beépítetlen maradt, ezért a nürnbergi népnyelv „sztyeppének” nevezte el. [a kép forrása: stadtatlas-muenchen].

„Tabula rasa” Európa nagyvárosaiban – városléptékű újjáépítések a háború után

A hatalmas pusztulás utáni tabula rasát kihasználva számos építész és városvezető, és városi főépítész elérkezettnek látta az időt a régóta tervezett városátépítésekhez. Több helyen a városközpont szerkezetét, az egész városképet átalakították – pontosabban átalakítva építették újjá. Az így újjáépült városokban, városközpontokban elkülönítették a gyalogos és gépkocsi közlekedést, a lakó- és munkahelyi funkciókat, számos kevésbé sérült épületet is lebontva. Így alakult át Rotterdam, Stuttgart, a Majna-parti Frankfurt, és egy sor lebombázott angol nagyváros központja Coventrytől Birminghamig.

Más városok a konzervatívabb utat követték: a városszerkezetben csak kisebb beavatkozásokat végeztek (szinte minden esetben a gépjármű közlekedés folyamatosabbá tételére) és gyakran teljesen elpusztult, de értékes épületegyütteseket állítottak helyre, sok esetben több évtizedes munkával (többek között a müncheni királyi palotát, az augsburgi városházát, Köln román kori nagytemplomait). Így épült újjá München, Hamburg, Lübeck, Bréma, Würzburg, a breisgaui Freiburg, Ulm, Augsburg, vagy a westfáliai Münster városa (utóbbi teljesen elpusztult főtere talán az eredetinél is szebb és egységesebb formában).

Az akkori szocialista államokban erősebben ideologizált város-újjáépítések történtek. Különösen Lengyelországban állítottak helyre Nyugat-Európában nem látott mértékben egész városrészeket, többek között Gdansk (Danzig), és Varsó óvárosait. Itt az ideológia hasonló volt, mint az első világháború után, a flamand városok esetében: a „németek” által elpusztított nemzeti kultúra és identitás megőrzése. Kelet-Németországban viszont a porosz és szász birodalmi múlt gyakran még megmenthető potsdami, berlini és drezdai emlékei estek a szocialista városrendezés áldozatául, hogy helyükre „szocialista városok” épüljenek, vagy sok esetben (a jóvátétel miatti állandó pénzhiány miatt) semmi ne kerüljön.

Nürnberg újjáépítésének előkészítése: a városrendezési tervpályázat és kivitel

A háború vége után megindultak a helyreállítási munkák, és megalakult az Újjáépítési Bizottság. Ez a testület írta ki a város újjáépítésének tervpályázatát. A pályázat szabályozási terv elkészítésére szólt, ki kellett térni a telekosztásra és az utcahálózatra, a közlekedésre, a városi funkciókra, a beépítés módjára és jellegére, valamint a városi funkciók (kereskedelem, ipar, lakás stb.) elhelyezésére. A kiírásban kikötötték, hogy a város eredeti formában való újjáépítését (a legjelentősebb műemlékek kivételével) nem kívánják, az új épületeknek a „mai kor jellemzőit” kell viselniük. A pályázók a kiírást szabadon értelmezték, radikálisan modern és visszafogott művek egyaránt készültek.

A beérkezett pályaművekre két példa:

Gustav Hassenpflug pályázata a legújszerűbb. A megtartandó (illetve újjáépítendő) műemlékek szigetként, eredeti városi kontextusukból teljesen mértékben kiragadva, szoborként, emlékműként emelkednének ki a lakótelepszerű, zöldfelületbe ágyazott beépítésből. A javasolt beépítés ideálisan laza, a lakóházak kellően nagy távolságra állnának egymástól, elrendezésüknek köszönhetően jól benapozottak, gépjárművel könnyen megközelíthetők lennének. A területet több fő közlekedési út tárná fel, és kapcsolná össze a város többi negyedével. Az új negyed a modern elveknek megfelelően egyfunkciójú: lakóterület, csupán néhány helyen, a lehető legkisebb mértékben jelenik meg más területhasználat. A terv minden eleme „ideális”, ugyanakkor több veszélyt és problémát hordoz magában: a lakóházak közötti „senkiföldjét”, a zártsorú utcák és terek kiiktatásával megszűnő urbanitást, a funkciók elválasztásával kialakuló egyhangú „alvónegyedet”, a gépkocsi-központúságot. A terv megvalósítása ráadásul szinte lehetetlen volt, mert nagyarányú telekrendezést követelt volna.

Heinz Schmeißner és munkatársainak első díjas (és később kivitelezett) terve. A javaslat gyakorlatilag teljes egészében megtartja, értékként kezeli az eredeti utcahálózatot (jól leolvasható a város többek között a város első városfalgyűrűjének nyomvonala), és sűrűbb, városias beépítést javasol. Valódi, városi utcákat és tereket javasol kialakítani. Látszólagos konzervativizmusa mellett a terv számos új elemet tartalmaz: jól megfigyelhető, hogy mindegyik tömb keretes beépítésű, néhány helyen útvonal-korrekciók történtek, a városfalak előtti körút kiszélesítésével az óváros mentesült az átmenő forgalomtól. Utóbbi javaslat szinte csak ma számít igazán korszerűnek, hiszen a háború utáni évtizedek az európai városok gépjárműközpontú átépítésének jegyében teltek. Az átmenő villamosközlekedést is megszüntetné, a területet metróhálózattal kívánja a város többi negyedéhez kapcsolni. Az eredeti telekkiosztás csak kismértékben változna.

A Lorenzkiche előtti tervezett és megvalósított útvonal-korrekció látványterve Schmeißner pályaművéből. A templom a kúttól jobbra található, az előtte induló Königstrasse eredetileg keskeny, kacskaringós és magas épületekkel szegélyezett volt. Schmeißner itt az utca kiszélesítését kiegyenesítését javasolja, hogy így feltáruljon a Sebeladkirche, a vár és az óváros tetőinek jellegzetes látványa. A korrekció megtörtént, és a megdöbbentően szép látványt bármelyik mai sétáló élvezheti. Érdemes megfigyelni a javasolt új beépítés visszafogottságát és anyaghasználatát (a jellegzetes nürnbergi homokkőből a középkor óta helyi építőanyag).

Az újjáépítés eredményei

Az újjáépítés Schmeißner pályaműve alapján indult meg, aki 1947-től a város főépítésze lett. A jelentősebb épületeket hosszú évek munkájával rekonstruálták, így többek között a teljesen elpusztult városházát annak kora reneszánsz homlokzatával, és gótikus udvari zárterkélyével, a három főtemplomot, valamint a teljes városfalat. Az eredeti óvárost többé-kevésbé idéző lakóházak egész sora épült fel a terv szerinti elrendezésben, magasságban és a vidékre jellemző hajlásszögű tetővel. A városfalak előtt elkészült a város új, kibővített körútja, mely lehetővé tette a sétálóutca-hálózat kiépítését. A város külső részeit metróhálózat köti össze az Óvároson keresztül, gyakran izgalmasan kialakított megállókkal.

Az újjáépítés talán legszebb példája: a Lorenzkirchével szemben álló Nassauer-Haus és környezete. Az értékes, gótikus lakótornyot több éves munkával rekonstruálták. A környező épületek (korábban középkori eredetű, barokk homlokzatú lakó-és üzletházak álltak itt) az előző képen ábrázolt tervezet szerint épültek: jellegzetes homokkő anyaguk, a tető hajlásszöge, a nyílászárók a nürnbergi hagyományokat idézik, visszafogott homlokzatuk kiemelik a lakótornyot. [a kép forrása: wikipedia]

Utcasor az egykori „sztyeppén”, az óváros teljesen elpusztult észak-keleti területén. Az épületek jól láthatóan magukon viselik az ötvenes-hatvanas évek stílusát, de az utcakép valamennyire sejteti a korábbi állapotot: a telekkiosztás, a lakóházak magassága, a tetők hajlásszöge a korábbival megegyező, sőt a sarokházon a zárterkély is a múltat idézi egy jellemző helyi építészeti hagyomány alkalmazásával.

Az újjáépítés kudarcai, veszteségek

Az újjáépítés legnagyobb vesztesége a megmenthető épületek, épületrészek tömeges méretű elpusztulása, lebontása. A városban (ahogy más városokban is) tömegével álltak a kiégett reneszánsz lépcsőházak, a semmibe vezető barokk kapuzatok, a ledőléssel fenyegetett homlokzatok. A korabeli jogszabályok tiltották, hogy e romokra közpénzt költsenek, viszont a tulajdonosoknak megengedték a lebontást, ugyanis egy kiégett épületrészre már nem vonatkozott a műemléki védelem. Ez már akkor különösen fájó volt a szakembereknek, ugyanakkor ilyen nagy költségű és hatalmas mennyiségű felújítás az adott körülmények között valóban lehetetlen lett volna, hiszen minden rom mögött hiányzó lakások, működésükben akadályozott üzletek tízezrei álltak; csak Nürnbergben. Ezekből az anyagi forrásokból (vagyis a semmiből) kellett volna a tulajdonosoknak előteremteni a reneszánsz loggia, a kapuzat, a lépcsőház felújításának, stabilizálásának és a restaurálásának költségei...

További veszteség a szabályozási terv „felpuhulása” a hetvenes évektől. Ekkor nagy tömegű, a városképbe nem illeszkedő épületek is kerültek a területre (áruház, parkolóházak).

Reneszánsz lépcsőtorony a Dürerplatzon. A kiégett romokat lebontották, a telken ma új lakóház áll...

Összegzés

A bombázás során egy olyan komplex városi együttes semmisült meg visszavonhatatlanul, ami minőségében és mennyiségében Firenzéhez, Bruggehez, Velencéhez, Prágához volt fogható. Az újjáépítés idejében a kordivat valós veszélyt jelentett, megtörténhetett volna, hogy a helyreállított középkori emlékek egy lélektelen, adott estben akár gettószerű lakótelep középére kerülnek. A megvalósult újjáépítés viszont értékként kezelte az utcák és terek hálózatát, amikről leolvasható a város története. A helyreállított műemlékek méltó környezetben állnak (talán még azt is lehet mondani, hogy szépségük még jobban érvényesül), a város távolról és a magaslatokról nyíló panorámája a háború előtti képet mutatja. A belvárost nem szelik át „modern” gyorsforgalmi utak (hatalmas eredmény Drezda Wilsdruffer Straßéja, Köln Nord-Süd Durchfahrtja után…). A negyed igazi városközpont, élő, többfunkciós, nem üres city, és nem is csöndes alvóváros.

Az újjáépített utcasorok őrzik az európai urbánus örökséget, ugyanakkor jól láthatóan háború utániak. Mivel egy időben épültek, mutatják, hogy itt „valami” történt 1945-ben, ahogy Szeged utcasorai is őrzik az árvíz és az azutáni újjáépítés emlékét. Jól láthatóan mutatják az értő látogatónak, hogy pár perc alatt elpusztult, majd sok év munkájával újjáépült egy középkori formáját évszázadokig, és talán ma is őrző város.

A város újjáépítését nagy részletességgel dolgozza fel Erich Mulzer „Der Wiederaufbau der Altstadt von Nürnberg 1945 bis 1970” (Dissertation, Naturwissenschaftliche Fakultät der Universität Erlangen, Nürnberg, 1971.) című munkája, ahonnan az archív fotók is származnak, valamint a Heinz Schmeißner 80. születésnapjára a Bajor Várostervezők Szövetsége által kiadott füzet, melyben személyes visszaemlékezések is olvashatók.

Szende András

Vannak épületek, melyeket tervezőjük múzeumnak szánt, vannak épületek, melyek az idők folyamán múzeumi funkciót kaptak, de vannak olyan épületek is, melyek önmaguk váltak egyféle „muzeális tárggyá”, hiszen a változó korízlés visszavonhatatlan nyomot hagyott rajtuk. Ezeket az épületeket szoktuk örökségnek hívni. A Pesti Magyar Színház esete kitűnő és kivételes példája a különböző korszakok szükség- és ízlésváltozásának, hiszen az épület alig több mint száz év alatt jelentős változáson esett át, a századforduló neobarokk stílusától a hatvanas évek modern formavilágáig jutott el; és mindegyik fázisában értéket képviselt. Ma mégis igen kevesen tudnak a színház múltjáról és a jelenlegi épület összművészeti értékéről.

A Magyar Színház Budapest hetedik állandó színháza volt. Az eredeti épület Lang Adolf tervei szerint készült 1896 és 1897 között, ez az állapot ma tervekből, képeslapokból és a korabeli sajtó feljegyzéseiből ismerhető meg. Az épület neobarokk stílusú volt, finoman modellált szobrokkal, domborművekkel és dekoratív formákkal díszített főhomlokzattal. A külsőt egyszerű körvonalak, elegáns megoldások és divatos formák összessége jellemezte, hatása pedig kellemes és könnyed volt.

A Magyar Színház Lang Adolf által tervezett eredeti épülete [forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet]

Lang a nézőtér díszítésénél és festésénél mellőzte a szokványos aranyozást és leginkább fehéret, vöröset és kéket álmodott meg világos vörös alapra helyezve. A korabeli sajtó kiemeli, hogy a Magyar Színház az architektúra, a beosztás és a szépség szempontjából a legkiválóbb színházak közé tartozott, hogy az épület kitűnő akusztikával rendelkezett mind ének, zene és próza tekintetében. Hátrányaként csupán azt rótták fel, hogy elhelyezkedése miatt nem érvényesülhet igazából a külső szépsége, mivel három utca találkozásánál fekszik, és emiatt elsőre megtalálni is igen nehéz.

A lelkesedés viszont nem tartott sokáig, mert igen hamar kiderült, hogy a nem megfelelő anyaghasználat miatt könnyen rongálódik és nem minden téren funkcionális, így már 1914-ben átalakították Vágó László épí­tész tervei alapján. Ennek eredményeként új előcsarnok épült, és ez a beavatkozás jelentősen megváltoztatta a főhomlokzat képét.

A színház Vágó László 1914-es átalakítása után [forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet]

Az 1960-as évek közepén a metróépítkezésekre hivatkozva felrobbantották a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületét, így a társulat ideiglenesen a régi Magyar Színházba költözött, ami mai arculatát is ekkoriban nyerte el, 1964 és 1966 között, Azbej Sándor tervei szerint, aki 1973-ban Ybl-díjat kapott.

A jelenlegi épület Ázbej Sándor tervei alapján készült. A főhomlokzat Illés Gyula munkája. [fotó: Varga Orsolya]

A régi épületet visszabontották egészen a vasfüggönyig, sok helyen csak a tartófalak maradtak meg, így az eredeti épület tulajdonképpen megsemmisült. Az új épület tömege tömbszerű, kissé nehézkes, a síkfelületeket csupán a téglalap alakú táblák teszik változatosabbá, melyek sajátos ritmikát adnak az oldalsó és a hátsó homlokzatoknak. A táblák ma látható színezése nem az eredeti terv része, hanem azt 2010-ben készítette a Szövetség ’39 Művészeti Bázis.

Oldalhomlokzat [fotó: Varga Orsolya]

Az új főhomlokzat zsolnai pirogránitból készült, a 757 elemből álló dombormű Illés Gyula szobrászművész munkája, ami színházi témák figurális ábrázolásait jeleníti meg, vízszintesen négy részre tagolva. A legalsó, a szalagablak alatt elhelyezkedő részen színházi maszkok sorakoznak, leskelődve a függöny mögül, különböző hangulatokat és érzéseket megelevenítve, amelyek viszont jelenleg nem láthatóak egy reklámbanner miatt. A felső három részen pedig ember alakok vívják a színházi hősök harcait.

Az előcsarnok fekete márvány burkolatából tűnik elő Barcsay Jenő festő- és szobrászművész Pro Arte-díjas nagyméretű aranyhátteres mozaikképe, görög kórus képzetét keltő asszonyalakjaival, melyek utalhatnak a színdarabok szünetében kedélyesen társalgó közönségre is.

Előcsarnok [fotó: Varga Orsolya]

Barcsay Jenő mozaikja [fotó: Varga Orsolya]

A nézőtérben a páholyok helyett egy meredek erkélyt alakítottak ki, mely kitűnő rálátást eredményez a színpadra. A nézőtér oldalfalai diófaburkolatot kaptak, melynek mély barna színe igen ünnepélyes és elegáns kontrasztot teremt a székek cinóber vörös kárpitjával, ezt a hatást pedig csak fokozza az akusztikai mennyezet a rejtett világí­tással.

A nézőtér [fotó: Varga Orsolya]

A szí­nésztársalgót Szinte Gábor festő, grafikus és díszlettervező munkáját dicsérő faintarzia dí­szí­ti, ami különös könnyedséggel, fantáziával, ámulatba ejtő szépséggel és jellemző részletekkel mutatja be a színház belső életének mindennapjait a színésznők öltözőjén, a műszaki berendezéseken és a színpadi kellékeken keresztül.

Intarzia a művésztársalgóban [fotó: Varga Orsolya]

Intarzia a művésztársalgóban [fotó: Varga Orsolya]

Intarzia a művésztársalgóban [fotó: Varga Orsolya]

Ezeket alapul véve a Pesti Magyar Színház épülete kilép egyszerű funkciójából és valódi örökséggé válik, még akkor is, ha jelenlegi formájában „fiatal” épületnek számít.

Varga Orsolya

Az új, végleges intézmény létrehozását követő évtizedben jelentős személyi változások következtek be a magyarországi műemlékvédelem területén, ami bizonyos szempontból szemléletváltással is együtt járt. Így Hegedüs Candid Lajos helyett – aki a kormányt képviselte – Forster Gyula miniszteri tanácsost nevezték ki, aki 1906-tól a bizottság elnöke lett. Henszlmann Imre helyére elsőként Czobor Béla lépett, az ő halála után pedig Éber László került az előadói tisztségbe. A bizottság titkári teendőit Gerduly Ferenc látta el az új intézményben is, az ő 1898-as halálát követően pedig Meiszner Miklós, Csánki Dénes, a világháború alatt pedig Németh Sándor vette át a helyét. Schulek Frigyes egészen haláláig, 1919-ig töltötte be építészi pozícióját, mellé nevezték ki másodépítésznek elsőként Khuen Antalt, az ő halála után Möller Istvánt, majd Sztehló Ottót, valamint 1906-tól Lux Kálmán is másodépítész lett.

Forster Gyula és Éber László jelentette a műemlékvédelmi szakma következő nagy generációját, mindketten európai műveltségű, széles látókörű személyiségek voltak, akik jelentős szerepet játszottak a magyarországi műemlékvédelem fejlődésében.

Forster Gyula [a kép forrása: Forster Központ]

De a Műemlékek Országos Bizottságának életében nem csupán a vezetők cseréje volt fontos esemény, hanem az is, hogy 1902-ben először rögzítették a működési szabályzatát, ami 1904-ben Berzeviczy Albert minisztersége alatt hatályba is lépett. A szabályzat leírja a MOB jogállását, feladatait és munkakörét, a tagok és tisztségviselők kinevezési módját, hatáskörét és kötelezettségét, valamint az ülések lebonyolításának mikéntjét. A bizottság hivatásával összefüggő feladatnak tartja „oly emlékeknek a nyilvántartását és «társadalmi úton való megóvását is», amelyekre a törvény nem terjed ki”. Főbb feladataiként a bizottság a műemlékek felkutatását, összeírását, felvételét, osztályozását, felügyeletét, a helyreállítási tervek elkészítését, a munkálatok felügyeletét, kiadványokban való megismertetését jelöli meg. A szabályzat leszögezi, hogy a MOB „működése kiterjed a földben vagy a föld felett lévő minden olyan építményre és annak társművészeti tartozékaira, mely «történeti vagy művészeti emlék becsével bírnak és így» a törvény oltalma és a miniszter felügyelete alá tartoznak, a történelem előtti időktől a 19. század elejéig.” A szabályzatnak ez a része újra előtérbe helyezi a műemlékvédelmi törvény hiányosságait és bizonytalanságait, hiszen ennek értelmében minden „történeti vagy művészeti emlék” a hatálya alá esik, ugyanakkor a műemlékek nyilvántartásáról szóló fejezet három kategóriát különböztet meg:

„1. Azok, amelyek a vallás és a közoktatásügyi miniszter fenntartandónak nyilvánított

2. Azok az emlékek, melyekre nézve kimondotta, hogy a törvényben említett fenntartási kötelezettség rájok ki nem terjed

3. Azok az emlékek, melyek tekintetében a fenntartási kötelezettségre nézve határozat még nem hozatott.”

Ennek az igen erős ellentmondásnak lett a következménye, hogy 1881 és 1949 között mindössze 48 műemlék került a törvény védelme alá.

Éber László [a kép forrása: wikipedia]

A Műemlékek Országos Bizottságának hármas feladatából a műemlékek felkutatása és jegyzékbe szedése volt a legmeghatározóbb tevékenység ebben az időszakban. 1896-ban a Bizottság elfogadta Forster Gyulának a műemlékek nyilvántartására és törzskönyvezésére vonatkozó kezdeményezését. A topográfiai rendszerű munkálatok 1899-ben kezdődtek meg. Gerecze Pétert bízták meg Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye jegyzékének elkészítésével, Szendrei Jánost Borsod vármegyével, Divald Kornélt pedig a felső magyarországi vármegyékkel. Bár a kezdeményezés igen dicséretes volt, sajnos nem jutott túl sok eredményre, mivel az egyetlen elkészült munka Divald Kornél jegyzéke is csupán kéziratos formában maradt fenn.

Gerecze Péter [a kép forrása: wikipedia]

Mindezek tudatában még nagyobb horderejű az az elhatározás, miszerint egy újabb ideiglenes jegyzéket kell létrehozni, amit 1900 szeptemberében meg is szavazott a bizottság. Ez a jegyzék Gerecze Péter kiegészítéseivel egy olyan hatalmas kézikönyv kiadását tette lehetővé, ami összefoglalta az összes műemléket, tartozékaikkal és a hozzájuk kapcsolódó irodalomjegyzéket is, amelyek mindaddig különböző helyeken, akár csupán kéziratos formában léteztek. Ez a munka A műemlékek helyrajzi jegyzéke és irodalma címet viseli, aminek első kötetéhez csatolva jelent meg a Magyarország régi falképeinek jegyzéke és irodalma, valamint a Műemlékek Országos Bizottsága Rajztárának jegyzéke, ami magában foglalta 1847-től a bizottság saját gyűjteményben és az Akadémia Archeológiai Bizottságának birtokában lévő rajzokat, freskómásolatokat és a fényképanyag jegyzékét is.

E történelmi jelentőségű munkák mellett természetesen folytatódtak a különböző helyreállítási munkálatok is, bár viszonylag szerény keretek között jelentős anyagi forrás híján.

A bizottság lendületes munkáját a világháború sem szakította félbe, míg a háború végeztével 1919-ben a Népkormány fel nem oszlatta a Műemlékek Országos Bizottságát és báró Forster Gyulát pedig felmentették tisztségéből.

Varga Orsolya

A régiség értéke, harmadik rész: örökség a modern világban

Nyáron indított sorozatunkban láthattuk, hogy különböző kultúrák mennyire más módon viszonyulhatnak a régiséghez, és a modernitás előtt a nyugati kultúra is máshogy gondolkodott róluk. A reneszánsz Itáliában divatba jött az ókori emlékek gyűjtése. A tárgyak eredetisége ezért fontossá vált, ami árukat is felverte. A műalkotásokat elkezdték mai értelemben vett művészeti produktumoknak tekinteni, amiben a reneszánsz humanizmusnak nagy szerepe volt. A középkori felfogással szemben a „művészet” immár az egyszerű kézművességnél magasabb rendű szellemi tevékenységnek számított. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy a luxus vagy bizonyos reprezentációs igények oltárán régi emlékeket áldozzanak fel.

A változást a felvilágosodás hozta el, amikor érezhetővé vált a természettudományos forradalom hatása: a tudományos módszer alapjává a világ jelenségeinek precíz leírása és a hipotézisek kísérletek útján való bizonyítása vált. A humán területeken mindez a források kritikai értelmezését vonta maga után. Felismerték, hogy a kultúrák változnak, s az írott és tárgyi források fontos információkat közvetítenek róluk. A 18. század közepén tárták fel a Vezúv Kr. u. 79-es kitörése következtében elpusztult ókori Pompeii és Herculaneum romjait. Kezdetben csupán kincskeresés folyt, de Johann Joachim Winckelmann (1717–1768), kora híres tudósa síkra szállt azért, hogy az emlékeket tudományos pontossággal tárják fel, és a helyszínen lehessen tanulmányozni őket.

­­

A Laokón-csoport a Vatikáni Múzeumban. A Kr. e. 2. századból származó alkotást 1506-ban találták meg Rómában. A pápai gyűjteményekbe került. [a kép forrása: wikipedia]

Európában mindeközben kezdett kialakulni a modern nemzettudat. A kora-újkorban a „nemzet” csupán a kollektív jogokkal rendelkező nemességet jelentette. Franciaországban azonban a forradalom idején már az állam területén élő összes polgárt a politikai közösség részének és ugyanazon kulturális örökség letéteményesének, a francia nemzet tagjának tekintették. A 19. században ez a modell az egész nyugati világot megváltoztatta. Mivel a nemzetek a múlt emlékeire saját identitásuk letéteményeseiként tekintettek, megóvásuk is fontossá vált. Az uralkodók – kezdetben reprezentációs okból – megnyitották műgyűjteményeiket a nagyközönség előtt, s hamarosan ezek az intézmények a nemzeti emlékezet rekvizítumainak gyűjtőhelyeivé, valamint a tudományos kutatások központjaivá váltak. A francia forradalom a régi királyi palotát, a Louvre-t 1793-ban ilyen szándékkal nyitotta meg, de gróf Széchényi Ferencet (1754–1820) is modern elvek vezérelték, amikor 1802-ben a saját gyűjteményéből megalapította a Magyar Nemzeti Múzeumot.

A 19. században a műemlékeket azonban még az ún. purista szemlélettel „állították helyre”, saját ízlésük alapján „rekonstruálták”: stílusegységre törekedtek, eltávolították a későbbi hozzátoldásokat, és valódinak vélt formákkal pótolták őket. Ennek az irányzatnak legismertebb képviselője a francia Eugène-Emmanuel Viollet-le-Duc (1814–1879) volt, de Schulek Frigyes (1841–1919) is ezzel a szemlélettel építette át teljesen a budavári Mátyás-templomot 1874 és 1896 között.

A párizsi Notre-Dame-katedrális déli rózsaablaka. Viollet-le-Duc restaurálta, mai formájában lényegében egy 19. századi alkotás.
[a kép forrása: wikipedia]

Mindezt először John Ruskin (1819–1900) angol művészetkritikus illette éles kritikával. Rámutatott, hogy egy épület ilyetén „restaurálása” a megsemmisítéséhez vezet. Történetéhez ugyanis hozzá tartoznak a későbbi átalakítások és toldások is. A 20. század első negyedére Ruskin elvei elterjedtek, és a századelő művészettörténészeinek elméleti munkássága megalapozta a modern restaurálási elveket. Fontos lett a régi és új technológiák látható megkülönböztetése, a feltárt részek bemutatása, valamint hogy a restaurálás a jövőben szükségessé váló konzerválásokat ne akadályozza. Ezért ha lehetséges, a beavatkozás legyen visszafordítható.

A budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templom a 19. század közepén, a Schulek-féle "restaurálás", illetve átépítés előtt.
[a kép forrása: budapestcity]

A Mátyás-templom mai formája, a Schulek-féle átépítés után. Az eredmény a középkori helyett egy 19. század végi templom.
[a kép forrása: wikipedia]

A műemlékvédelem alapelveit először az Athéni Karta rögzítette 1931-ben, amit sok hasonló dokumentum követett. Legnagyobb hatása az 1964-es Velencei Kartának volt. A purizmus rossz emlékei miatt a modern műemléki elvek sokáig idegenkedtek a rekonstrukciótól. A 2000-ben elfogadott Krakkói Karta azonban már megengedőbb, de szigorúan leszögezi, hogy csak kiemelten fontos esetben lehet rekonstrukcióhoz folyamodni és csakis pontos dokumentáció alapján. Meg lehet engedni egy épület rekonstrukcióját, ha fegyveres konfliktus vagy természeti katasztrófa sújtotta, de csak akkor, ha kiemelt jelentőséggel bír egy közösség identitására nézve. Az 1990-es évektől a hagyományos technológiák használata is követendővé vált a műemléki felújítások során. A lehetőség szerinti visszafordíthatóság, valamint a régi részletek konzerválása és védelme azonban ma is alapkövetelmény.

Europa Nostra-díjas műemléki felújítás a korszerű műemléki elvek alapján 2009-ből: a gyöngyösi Mátra Múzeum, a 19. században épült volt Orczy-kastély. [a kép forrása: wikipedia]

Europa Nostra-díjas felújítás 2010-ből: a párizsi Collège des Bernardins 13. századi épülete. Az egyetemen tanuló ciszterci diákok kollégiuma. [a kép forrása: wikipedia]

A műemlékek és műtárgyak „kincsértéke” sem merült feledésbe: a műkereskedelemben dollár százmilliókért cserélnek gazdát bizonyos alkotások, ez egy milliárdos piac. Megéri műtárgyba fektetni. De ehhez az kell, hogy régiségét anyagában is megőrizze. A műkincs- és műemlékállomány tehát egy közösséget nem csupán szellemileg, hanem anyagilag is gazdagabbá tesz, valamint önazonossága megőrzésének és erősítésének alapvető eszköze.

Tóth Áron

Az épített örökségnek van egy olyan szegmense, amely lényegénél fogva „védhetetlen”, kiállítási pavilonok, csarnokok mellett ide tartoznak a városi építészet kioszkjai, buszmegállói és fényreklámjai. A 19. század közepén a világkiállítások a nemzetközi ipari–műszaki–tudományos fejlődés bemutatásának a színtereiként jelentek meg, érdekes kérdés, hogy mit is kezdhet történetükkel a művészettörténész. A legelső Világkiállítást 1851-ben nyitották Londonban, a híres Crystal Palace-ben, a legutóbbi Expó Sanghaiban volt 2010-ben, a következőt 2015-ben, Milánóban fogják tartani.

Mindeközben az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézete és a CentrArt Egyesület nemzetközi konferenciát szervez Budapesten 2013. november 28-29-én az efemer építészet témakörében.

Az 1900-as párizsi világkiállítás részlete, középen a Bálint Zoltán és Jámbor Lajos által tervezett magyar pavilonnal. Forrás: Magyar Iparművészet, 1900.

Székely Miklós 2012-ben megjelent könyvében (Székely Miklós: Az ország tükrei. Magyar építészet és művészet szerepe a nemzeti reprezentációban az Osztrák-Magyar Monarchia korának Világkiállításain. Centrart, Budapest, 2012. 309 p.) revelációszerű a világkiállítások sokrétű művészettörténeti jelentősége: a hatalmas korai csarnokok, az 1867-es párizsi Világkiállításon megjelenő pavilonok rendszere (melyek előbb szakágiak, később nemzetiek is lehettek, s amelyek a kor efemer építészetének legjellegzetesebb alkotásai) vagy a kiállítási installációk az építészettörténet fontos dokumentumai, amiket kiegészítenek a kiállítók által bemutatott hazai tervek, makettek. Ezeken túlmutatóan pedig a világkiállítások egyik lényegi célja a ruskini elvekhez igen hasonlóan az ipari termelés személytelenségének a képzőművészet kulturális és eredeti, egyedi értékeihez való pozitív célzatú közelítése. A világkiállításokon belüli képzőművészeti kiállítások különleges fontosságát az országok legjobbjainak lényeges művei jelzik, melyeket kiegészítenek az iparművészet változatos alkotásai. Emellett számtalan alkalommal a világkiállítások különleges helyszínt biztosítottak a művészeti, iparművészeti és ipari oktatás, a háziipar fejlesztésének a bemutatására. Ha ez nem volna elég a művészettörténeti vonatkozásokból, említsük meg a stílusok történetének egyik gyökeres változásának mozzanatát, a párizsi 1900-as világkiállításon a szecesszió látványos, megállíthatatlan, de aztán mégis tiszavirág-életűnek bizonyuló előretörését.

Az 1900-as párizsi világkiállítás iparművészeti csoportjának részlete a Bálint Zoltán és Jámbor Lajos által tervezett magyaros szecessziós térelhatároló installációkkal. Forrás: Magyar Iparművészet, 1900.

Ennek az elképzelhetetlenül gazdag és minőségi művészettörténeti alapanyagnak és összefüggés-rendszernek Székely Miklós könyve egy szegmentumát állítja előtérbe, a magyar vonatkozású emlékanyagot. Ebből is a dualizmus-kori Magyarország hivatalos reprezentációs eszközeit emeli ki, melyekkel az ország és a nemzet 1867-től egyszerűen csak létezését vagy a „civilizált” nemzetek közé tartozását, majd fejlődésének ritmusát és Ausztriától való „függetlenségét”, s 1900-tól kezdve áhított nagyhatalmi státusát próbálta több-kevesebb sikerrel illusztrálni.

Az 1904-es saint louis-i világkiállítás magyar pavilonjának részlete, tervező: Horti Pál. Forrás: Magyar Iparművészet, 1904.

A könyv a világkiállításokat egyrészt mint az ipari forradalmak folyományát tárgyalja és szépen vezeti le a 18. század végi francia, angol kisebb ipari, mezőgazdasági kiállításaiból, melyek az 1840-es években már Magyarországon is feltűntek. Ám nagyon helyesen a világkiállítások koncepcióját egy másik pillérre is ráhelyezi, jelesen a modern múzeumi rendszer kialakításának folyamatára. Bár az 1753-ban létrejött British Museum és az 1851-ben megnyílt első londoni Világkiállítás között majdnem egy évszázad telt el, a kettő alapkoncepciója hasonló: az emberiség tudományos, műszaki, művészeti fejlődéséről minél átfogóbb képet adni – az előbbi állandó, az utóbbi időszakos jelleggel. A világkiállítások nyilván sajátosak: kereskedelmi jellegük erősen kidomborodik, időszakosak, alapterületük sokszor gigászi, parádés épületeik nagy része efemer, elmaradhatatlanok a vigalmi épületek/rendezvények és bizonyos történeti szemlélet ellenére elsősorban a jövőt alakító jelenre koncentrálnak. S mindezek mellett lényeges a sokszor igen erőteljes politikai mondanivaló úgy a szervező állam, mint a kiállítók részéről.

Az 1906-os milánói világkiállítás olasz-magyar iparművészeti pavilonjának eredeti képe, az augusztusi tűzvész eredménye és az újjáépített pavilon egy évvel a kiállítás zárását követően. Forrás: korabeli képeslapok, magángyűjtemény

A magyar részvételt illetően a kötet igen árnyaltan mutatja be azt a folyamatot, mely a Bach-éra szerény, műszaki fejletlenségének példázataként leginkább ipari alapanyagokat (pl. ásványokat, bőrárut, stb.) kiállító kezdetei mellett hogyan fejlődött a világkiállításokon való részvétel a dualizmus idején nemcsak egy önmagát nagyhatalomnak gondoló ország egyik legfontosabb reprezentációs eszközévé, hanem a korszak végének olaszországi világkiállításait tekintve akár művészeti inspirációs forrássá is más nemzetek számára. Az 1900-as években ugyanis a hivatalos olasz kultúr- és művészeti politika a historizáló stílusok hálójából való kitörési lehetőséget keresve példaként a magyar korai modernista törekvéseket állította példaként (magyar részről ebben a tekintetben a finn törekvések voltak példamutatóak). E fölvillantott szegmentumok is mutatják, a dualizmus-kori hivatalos művészeti/iparművészeti reprezentáció változásainak ritmusát: az 1860–1890-es évek historizálását 1900 körül váltja a népies elemekkel modelláló lechneri szecesszió majd ezt alig egy évtized múlva lemossa az elsősorban a „Fiatalok” által képviselt korai modernista formaképzés.

Az ország-reprezentáció tekintetében a szerző által kiemelt önálló és magyar fogalmak a mérvadóak és lesznek egyre mérvadóbbak. Az 1867-es Kiegyezés egy igen hosszú, 1526-ig visszanyúló történeti sikertelenségek, kudarcok sorozataként jellemezhető időszak végére látszott pontot tenni és a középkori magyar állam modern folytatása próbált lenni. Ez igen jól meglátszik már az éppen a Kiegyezés évében, 1867-ben való legelső hivatalos magyar párizsi szereplésen is, ahol a még csecsemő-korú új magyar állam már próbálgatta tejfogait.

Humor a világkiállításokon. Az építészeti és a gépjármű csoport kiállítását karikírozó képeslapok. Forrás: korabeli képeslapok, magángyűjtemény

A kötet nem mindennapi fontosságához mérten tárgyalja azt az 1867 utáni tudatos, igen dinamikus oktatásfejlesztést, mely lehetővé tette nem csak a világkiállításokon való szereplést, hanem az ország ipari, művészeti, kereskedelmi fejlődését is. Ezek az oktatási intézmények általában nyugat-európai, francia-angol, illetve német-osztrák modelleket követtek, és fontosságukat jelzi, hogy a világkiállításokon is bemutatkozhattak. A magyar intézményrendszer kiépülése több évtizedes, esetenként évszázados lemaradást tudott behozni viszonylag rövid időn belül. Ebben a rendszerben elsődleges fontosságú volt a múzeum-hálózat, melynek kiállítási koncepciója a maitól eltérően nemcsak a régmúlt életének, művészetének bemutatása volt, hanem a jövőbe tekintve az (ipar)oktatás szemléltetéséé is. Itt nemcsak ipari modellek, a tanítási szemléltető anyagok, hanem a népművészeti tárgyak is voltak igen nagy számban. E koncepció már sejteti a „nemzeti építészet” századfordulós huszkai-lechneri irányát. Mindezt kiegészítette az úgy profiljában és szintjében, mint földrajzi elterjedésében igen széles palettát átfogó iparoktatás és iparművészeti. Még mélyebb társadalmi jelentősége volt a háziipar tudatos, intézményi fejlesztésének, amit a népművészeti jellegű tárgyak, technikák iskolai betanítása és a kereskedelmi kiszámíthatóság, a piacra való termelés átadása határozott meg. Ebben a képzésben a vidéki lakosság igen jelentős hányada részt vett. Művészettörténetileg a leglényegesebb a Közép-Európában addig Bécs meg München által dominált főiskolai szintű művészeti oktatás magyarországi megszervezése volt.

Egy állandó rendeltetésű vasbeton épület és a favázas német pavilon az 1911-es torinói világkiállításból, alattuk az épülő magyar pavilon. Forrás: L’Esposizione di Torino, 1911

A szerző által alkalmazott módszertan tanulságos: a levéltári, könyvtári kutatásokat kiegészíti a stíluskritika és a recepció-szövegek – korabeli külföldi és hazai, „hivatalos” és „nem hivatalos” vélemények – jó, lényegre törő megválogatása. A kötet interdiszciplinaritásának példázata a számos néprajzi utalás (skanzenek, kisebbségek házai, népművészet, stb.). Nyelvezete szabatos, olvasmányos és mégis tömör. Pont olyan élvezetet nyújthat az egyszerű érdeklődőnek, mint a szakembernek.

A kötet igen alapos, adatgazdag, lényegi megállapításokat tevő, rengeteg új adatot felszínre hozó alapkutatás, melyre a későbbi kutatás bátran támaszkodhat. A világkiállítások gazdag nyugati irodalmát elérhető közelségbe hozó könyv a magyar vonatkozású kutatás hiányát igyekszik pótolni. És végezetül egy tanulság: gyakorló művészettörténészként gyakran találkozom nyavalygásnak is beillő véleményekkel a nagy, összefüggő műtörténeti témák „elfogyásáról” és a magyar művészet európai rendszerbe való ágyazási lehetőségeinek kimerüléséről. Székely Miklós könyve mindennek csattanós cáfolata. A könyvben felvetett szempontok továbbgondolására és a nemzetközi párhuzamok megismerésére az egy hónap múlva rendezendő konferencián nyílik lehetőség.

Weisz Attila

 (A bejegyzés a szerzőnek a Korunk 2012/8. számában megjelent írásán alapul.)

A magyarországi műemlékvédelem története - II. réss

A magyarországi műemlékvédelem kialakulását és fejlődését bemutató sorozat első része az 1872-es évvel zárult le, amikor létrejött a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága. Ez jelentette a műemlékvédelem hivatalos intézményesülésének első lépését. A Bizottság nevét és jövőbeni feladatait Pauler Tivadar, vallás- és közoktatásügyi miniszter által Szalay Ágostont elnökként kinevező okirata tartalmazta. Eszerint az elnök mellett a Bizottságnak lesz egy előadója – elsőként Henszlmann Imre – és egy bizottmányi építésze is, Schulek Frigyes személyében. A vezetők mellett kaptak helyet „a régészet terén kellő szakismerettel bíró bizottsági tagok”, Ipolyi Arnold, Rómer Flóris, Pulszky Ferenc, Arányi Lajos és Steindl Imre. A Bizottság 1872. április 11-én tartotta alakuló ülését, ekkor vették fel a tagjaik sorába Zsigmondy Gusztávot mint a Bizottság mérnökét.

Trefort Ágoston (b) és Pauler Tivadar (j) arcképe
[egykorú metszetek a Vasárnapi Újságból]

A Pauler Tivadar által kibocsátott okirat a Bizottság feladatait a műemlékek felmérésében és fenntartásában, esetlegesen rekonstrukciójukban és a műemlékvédelem törvényi alapjainak, valamint végleges szervezeti kereteinek az előkészítésében határozta meg. A felsorolt feladatok közül a műemlékek fenntartása érdekében először a műemlékek feltérképezésének, listába szedésének és osztályozásának kellett megtörténnie, hiszen csak rendszerezett emlékanyaggal lehet dolgozni. Ebben a munkafolyamatban fontos szerepe volt a bizottmányi építésznek, mivel az ő feladata volt gondoskodni a műemlékek felméréséről és lerajzolásáról, valamint a helyreállításhoz szükséges költségvetés megállapításáról.

Az első gyors műemléki összeírás eredményeként 853 emléket azonosítottak, bár ez a felsorolás hiányos és pontatlan is helyenként, mégis az első rendszerezett lista a magyarországi műemlékekről. Az összeírás következő lépése egy standard felvételi ív kidolgozása volt, amit a Bizottság az ország egész területére kívánt szétküldeni, megkeresve a régészet és a történelem területén járatos szakembereket, akik a saját környezetükben lévő műemlékekre vonatkozóan kitöltik, s visszaküldik a Bizottságnak. A jóváhagyott felvételi ívek a következő adatokat tartalmazták: megnevezés, helyrajzi adatok, tulajdonosok, alak és méret, anyag, stílus, esetleges feliratok, domborművek, falfestmények és történelmi adatok. A módszer jónak ígérkezett, hiszen széles társadalmi bázist szólított meg, amint az a visszajelzésekből is kiderült, hiszen a kitöltők között volt püspök és néptanító is, de igazi hatékonyságot mégsem sikerült elérni. Az első évben 51 ív került vissza kitöltve a Bizottsághoz, és a számuk sajnos nem nőtt jelentősen a későbbiekben sem.

A Vajdahunyad vár 1867-es felmérési rajzai (b) és a Salamon-torony ideálterve (j).
[forrás: Forster Központ, Tervtár; OSZK-képtár]

A műemlékek felmérésének fontos részét képezte dokumentálásuk is, ennek érdekében létrehoztak egy levéltárat, egy rajz- és fényképtárat, valamint egy könyvtárat is. A Bizottság másik fontos feladata a műemlékek konzerválása és helyreállítása volt, de erre a célra nagyon szerény összeg állt a rendelkezésükre, amiből tulajdonképpen folyamatosan csak a visegrádi vár helyreállítási munkálatait tudták fedezni, valamint a lébényi és a harinai templom munkálataira fordítottak igen csekély összeget. Az a tény, hogy a korszakban mégis elindult pár nagyszabású helyreállítás más minisztériumoknak, és főként az egyháznak köszönhető. A helyreállítások túlnyomó többségét a középkori emlékek, azok közül is a várak és a templomok, valamint egyes római emlékek tették ki. Ebbe a tendenciába illeszkedik bele Trefort Ágoston minisztersége idején öt nagy helyreállítási munka: a már említett visegrádi vár és a Salamon-torony, a vajdahunyadi vár, a budavári Nagyboldogasszony-templom, valamint a kassai és a pécsi székesegyház. Ezek többnyire a korszellem által áthatott rekonstrukciók, melyek magukban hordják a műemlékvédelem kezdeteinek minden vitás kérdését. Például, hogy a középkorban keletkezett alkotásoknál tökéletesebb középkori épületeket akartak létrehozni. Az 1860-as évek visszafogott rekonstrukcióit háttérbe szorította a nagyszabású újjáépítések vágya, melyet Henszlmann Imre is egyre inkább támogatott, eltávolodva az emlékek idők folyamán kialakult összképe megőrzésének igényétől, pedig ezek az évszázados részletek is a történelem részévé váltak és megteremtették az emlékek hitelességét is.

A kassai dóm az átépítéssel egyenértékű műemléki felújítás befejezése után.
[forrás: fortepan.hu]

Az újjáépítések a három templom esetében voltak a legerőteljesebbek, hiszen a vallásalapból is jutott oda pénz, ami lehetővé tette az építkezések befejezését. A maradék két helyszín viszont befejezetlen maradt. Egyéb kisseb munkálatokra is sor került, de igen kis mértékben, kevés anyagi ráfordítással. Vajdahunyad esetében jelentkezik először az éles és határozott kritika az állami műemlékvédelemmel szemben. 1876-ban Schulz József és Ángyán György Pécsről bírálta Steindl terveit a szakszerűség és gazdaságosság szempontjából. A vajdahunyadi vár konzerválását Schultz Ferenc kezdte meg. Az építész 1870-es halála után Steindl Imre vette át a munkálatokat, aki nagyszabású terveket készített, mivel királyi lakóhellyé szándékozták alakítani a vár együttesét. A költségvetési megszorítások miatt végül ezt az ötletet elvetették, és csupán az állagbiztosításhoz szükséges összeget folyósították. Steindl így lemondott a munkáról, és Piacsek György művezetőre bízta azt.

A frissen átadott (érdemes megnézni a Zsolnay-tetőcserepek ragyogását) Vajdahunyad vár a műemléki felújítást követően.
[forrás: fortepan.hu]

A Bizottság harmadik fontos feladata egy műemlékvédelmi törvény és a végleges intézményi keret kidolgozása volt, aminek érdekében 1877-ben létrehoztak egy albizottságot Pulszky Ferenc, Hegedüs Candid és Henszlmann Imre részvételével. Feladatuk a törvényjavaslat előkészítése és indoklása volt, ami már 1878-ban kész is lett. A Bizottság elfogadta és a minisztérium elé terjesztette, ahol tovább folytatódott a munka. A végleges törvényjavaslatot 1880. március 30-án terjesztette be az Országgyűlés elé Trefort Ágoston. A törvénytervezet két fejezetből és hetvenöt paragrafusból állt. A két fejezet „A műemlékekről és gondozásukról” és „A műemlékek biztosítása czéljából szükséges kisajátítás s az annál követendő eljárás tárgyában” címeket viselték, amiből kiviláglik, hogy az ingó örökség helyzetét nem szabályozták, aminek oka a magántulajdon védelmében keresendő.

Az első műemlékvédelmi törvény így tehát 1881-ben született meg Trefort Ágoston minisztersége alatt, ami leginkább a műemlékek fenntartására vonatkozott és létrehozta a Műemlékek Országos Bizottságát, ami egészen 1934-ig állt fenn.

Varga Orsolya

Megújulhat a debreceni nagyállomás '60-as évekbeli épülete

A debreceni vasúti pályaudvar felújításáról és a buszpályaudvarral való összevonásáról már régóta hallani. A tervek most úgy tűnik, megvalósulnak, ugyanis – mint azt számos portálon olvashattuk – megszületett a döntés a nyertes pályatervről, amely a felvételi épületet és környezetét ún. Intermodális Közösségi Közlekedési Központtá alakítja. Az épület körüli változtatás nem szokatlan, Debrecenben az első pályaudvar megépülése óta (1857) ez lesz a harmadik átalakítás.

A nemrég lezárult pályázat nyertes pályamunkája a régi állomásépület megtartásával, köré szervezi az épületet. [forrás: dehir.hu]

A nyertes terv az Archiko Kft. és a Lengyel Építész Műterem Kft. (Kovács Péter DLA és Lengyel István) közös pályázata. A legtöbb pályaterv – beleértve a nyertest is – megtartja a három épületszárnyból álló felvételi épület legértékesebb részét a központi utascsarnokot. Ez az építészeti gesztus kivételesnek mondható, mivel ritka jelenség, hogy egy nem műemléki védettség alatt álló épület „önjáróan örökségesül". Ebből kiindulva eheti cikkünk azon értékek bemutatására fókuszál, amelyek miatt a tervezők jó része a megőrzés mellett döntött.

A debreceni nagyállomás jelenlegi épülete 1961-es átadását követően [forrás: fortepan.hu]

Az épület már említett leghangsúlyosabb része a három keresztboltos vasbeton héjkupolával lefedett várócsarnok. Csete György visszaemlékezéseiből tudható, hogy az állomás héjkupolája Sajó István tervei alapján készült, s az építkezésen Csete mint gyakornok vett részt. A csarnokot Domanovszky Endre, kétszeres Kossuth-, és Munkácsy-díjas festő egy-egy a nyugati és keleti oldalon elhelyezkedő monumentális sgraffitója díszíti. A nyugati, indulási oldalon lévő sgraffitón a hortobágyi ötös fogat ábrázolása, a keleti, érkezés felőli oldalon a debreceni vásár látható.  

Az állomás belső tere nem sokkal az átadást követően, 1961-ben. Hátul az érkezési oldal, a debreceni vásár ábrázolásával.
[forrás: fortepan.hu]

A csarnok értékét tovább növelik a felhasznált burkolóanyagok: a falak siklósi-, a padló vörös márvány borítású. A párkányig felfutó páros háromnegyedoszlopok, a boltívek által kitáguló tér, valamint a parabola ablakok által megvilágított csarnok egy templom hajójának különleges térélményét idézik meg. A várócsarnok kialakítása mindemellett reflektál a századfordulós pályaudvarok (New York-i Penn Station, Grand Central Terminal) boltozattal fedett, lunettás bevilágítós csarnokaira.

Felül: Az egykori New York-i Pennsylvania Station, az épület tömegéből kitűnő lunettás bevilágítóval [forrás: wikipedia.org]
Alul: A szintén New York-i Grand Central Terminal utascsarnoka 2006-ban. [forrás: wikipedia.org]

A gazdag anyaghasználatot, valamint a beszédes díszítést az építéskor az is indokolta, hogy az állomás fogadóépületét elsősorban reprezentatív célokra szánták, mivel Debrecen az 1950-es évektől kezdve a Moszkva-Budapest nemzetközi vonal legjelentősebb hazai állomása volt.

Debrecen első pályaudvara 1857-ből [képek forrása: Bakó Irén gyűjtése]

A pályaudvar története a XIX. század közepére nyúlik vissza. A város jelentőségét jelzi, hogy a XIX. század közepén az ország második vasúti vonalát Debrecen irányába kezdték el építeni. Az első indóházat 1857-ben építették, majd a jelentős forgalomnövekedés miatt azt 1900 és 1902 között átalakították. Ez utóbbi Pfaff Ferenc tervei alapján készült el, aki ekkor számos magyar (szegedi, pécsi, miskolci, pozsonyi, kolozsvári) nagyállomást tervezett. A századfordulós épületet a második világháborúban, 1944. június 2-án bombatalálat érte és jelentősen megrongálódott. 

A Pfaff Ferenc által tervezett (1900-1902) második állomásépület a legszebb hazai pályaudvarok egyike volt [forrás: Bakó Irén gyűjtése]

A háború után az egyik első nagy városrendezési terv a vasútállomás és környékének, a mai Petőfi térnek a rendezése volt. Az Építésügyi Minisztérium által kiírt tervpályázatra huszonkét pályamű érkezett. Mind a tervezők, mind pedig a bírálók véleménye megegyezett egy új, hangsúlyos, a teret uraló állomásépület építésének koncepciójában.

A még használt Pfaff-épület nem is csekély maradványai  az '50-es években. Mint látható a bombatalálat következtében jóformán megsemmisült a felvételi épület leglátványosabb része, az üvegezett homlokzatú középpavilon. [Kubinszky Mihály fotója; forrás: iho.hu]

A Kelemen László tervezte mai felvételi épületet 12 évvel a bombatalálat után, 1956 januárjában kezdték el építeni és 1961. augusztus 20-án adták át. Kelemen életművében hangsúlyos szerepet játszottak a közlekedéssel kapcsolatos épületek, mivel az ÁMTI-KÖZÉPTERV és az UVATERV építészvezetőjeként számos ilyen rendeltetésű épületet tervezett, így a székesfehérvári pályaudvart. A debreceni pályaudvar megtervezése előtt hét évvel, 1951-ben készült el a székesfehérvári pályaudvar felvételi épülete. A két épület stíluskülönbségén jól mérhető a magyarországi építészeti tendenciák alakulása az 1950-es évek elejétől a 1960-as évek elejéig tartó, mintegy tíz éves periódusban.

A székesfehérvári állomás az 1951-es átadást követően. [forrás: fortepan.hu]

Az közismert tény, hogy a második világháború után, az 1945–1948-ig tartó időszakban az újjáépítés a 30-as évek modern építészeti szellemében kezdődött meg. Az 1950-es évek eleji művelődéspolitika viszont kirekesztette és szembefordult a modern építészettel. A Révai József által képviselt ideológia a modern építészetet formalistának és kozmopolitának tartotta. Szerinte „a modernista építészet talán az egyetlen ellenséges kulturális irányzat, amely Magyarországon ma még nyíltan tud jelentkezni” (Magyar Építészet 1945–1970. Budapest, Corvina, 1972. 6.). A frissen létrejött Magyar Építőművészek Szövetsége az első országos kongresszusán, természetesen a művelődéspolitika támogatásával 1951 őszén meghirdette a szocialista-realista építészetet. Az új építészeti irány aztán megfogalmazta célkitűzéseit is, amely abban nyilvánult meg, hogy a „haladó építészet tartalmában legyen szocialista, formájában viszont nemzeti” (Magyar Építészet 1945–1970., 6.). Ennek a stílusbeli követelésnek tett eleget Kelemen László 1951-ben épült székesfehérvári pályaudvara.

Az épületbelső mai állapota, távolban az indulási oldal freskója [a szerző felvételei]

Az 1956 és 1958 közötti időszakban újabb paradigmaváltás következett be. Az 1956 utáni építészet megtörte a szocreál uralmát és a 30-as évek hagyományán nyugvó modern építészethez tért vissza és azt kívánta folytatni. (A hatalom hozzáállásának változását is jelzi, hogy Kelement ezért az épületért 1962-ben Ybl-díjjal tüntették ki - a szerk.) Ebben a kontextusban kell elhelyeznünk és értelmeznünk a debreceni pályaudvar felvételi épületét is. A most még eredeti formájában álló épület egyik alapvető értéke pont ebben a korszakváltó szerepében rejlik, mivel egyike azon épületeknek, melyek kibújva a szocialista-realista egyenruhából a késő-modern törekvésekhez kapcsolódnak. Egy olyan erős épület átalakításáról születtek tehát tervek, amely szerkezeti és belsőépítészeti értékeinek megőrzése a tervezők számára is lényeges szempont volt.

Sidó Anna