A régi mesterek tudásáról: hogyan öröklődtek az évszázados ismeretek?

Tavaly nyáron indított sorozatunkban (itt, itt és itt) azt taglaltuk, hogy a különböző civilizációk milyen eltérően viszonyultak kulturális örökségükhöz. A XX. századra alakultak ki a modern örökségvédelmi elvek, fontossá vált az épületek és műtárgyak fizikai valójának a megőrzése. A festmény- és tárgyrestaurátorok természetszerűleg régóta alkalmazták a hagyományos technológiákat, amelyek az épület-felújításokban is újra divatba jöttek. Tehát maga a technológiai ismeret is az örökség része, hiszen nélküle nem értenénk meg a régmúlt tárgyainak és épületeinek keletkezéstörténetét és működését, valamint megőrizni sem tudnánk őket. Lássuk, hogy miként hagyományozták ránk azt a tudást, ami örökségünk megóvásához ma is nélkülözhetetlen!

A szakismeretek átadását jóval az írás feltalálása után is még hosszú ideig a szájhagyomány és a gyakorlati oktatás határozta meg. A középkori Európában az ugyanazon szakmát űző mesteremberek érdekvédelmi és önkormányzati szervezetekbe, céhekbe tömörültek, amiket saját maguk irányítottak. Mesterré válás előtt a belépők egyszerű inasként kezdték el a szakma tanulását, majd feljebb léptek a ranglétrán és legény lett belőlük. Tanulóéveiket végül idegenben tett vándorlással és a mestervizsga letételével fejezték be. Az európai céhrendszer a XII. századtól terjedt el fokozatosan, és a XVI. században jutott fejlődése csúcsára. Egyes területeken – például hazánkban – azonban egészen a XIX. századig meghatározó tényező maradt. A céhek működését szigorú szabályok határozták meg, miközben tagjaikat védték a konkurenciától, és a minőséget is kemény rendelkezésekkel szavatolták. A céhszabályzatok a kora újkorban egyre jobban hasonlítottak egymásra, míg végül hazánkban Mária Terézia királynő (uralkodott: 1740–1780) rendelte el az egész ország területén érvényes egységes szabályrendszer bevezetését.

Akkoriban egy-egy céh nem csupán a székhelyéül szolgáló városban fedte le annak az iparágnak a piacát, amivel foglalkozott, hanem igyekezett több megyére is kiterjeszteni a fennhatóságát. Az egyik ilyen legsikeresebb szervezet a XVIII. századi Magyarországon a Budai Kőfaragó és Kőműves Céh volt, melynek neve is arra utal, hogy építőtevékenységgel foglalkozott. Az építészeket és építőmestereket ilyen kőfaragó és kőműves céhek tömörítették, a többi szakiparágnak, például az ácsoknak, asztalosoknak, lakatosoknak, vagy a kályhakészítőket is soraikban tudó fazekasoknak külön céhük volt. A kora újkorban azonban már a szájhagyomány mellett könyvek is segítették a tanítást, s az utókor ezekből alkothat képet a régmúlt mestereinek tudásáról.

Természetesen egyes mesterek korábban is lejegyezték az ismereteiket, de ezek a kéziratok a könyvnyomtatás feltalálása előtt nem fejthettek ki széles körű hatást. A XI–XII. században élt bencés szerzetes, Theophylus Presbyter „Különféle művességekről” (De diversibus artibus) című műve három középkori mesterségről szól, de latin nyelve miatt az egyszerű mesteremberek valószínűleg még akkor sem értették volna meg, ha a kezük ügyébe került volna. A munka mindemellett kiváló képet nyújt a középkori a festőmesterségről, üveg- és az aranyművességről, így felbecsülhetetlen forrásértékkel bír. A másik híres középkori gyűjtemény a XIII. századi pikárdiai építész, Villard de Honnecourt vázlatkönyve, amibe a mester vándorlásai során lerajzolta a megfigyeléseit – így például egy magyarországi templom padlójának mintázatát is – és francia nyelven megjegyzéseket fűzött hozzájuk. A vázlatkönyv gyakorlati céllal készült, amire francia nyelve is utal.

A laoni katdrális tornya Villard de Honnecourt vázlatkönyvéből [a kép forrása: moyenage-piglet].

A XV. században feltalált új technika, a könyvnyomtatás a szakismeretek szélesebb körű terjesztését tette lehetővé, ami azonban nem ment egyik napról a másikra. A humanizmusnak köszönhetően a XVI. század folyamán először Itáliában, majd egész Európában elterjedt egy új könyvtípus, az építészeti traktátus, azaz átfogó értekezés. Ez a műfaj kezdetben csupán az építészet elméleti kérdéseivel foglalkozott és inkább a humanista műveltségű rétegeknek szólt, viszont később utat nyitott a gyakorlati ismereteket közvetítő és a mesteremberek által is érthető szakkönyvek megszületésének.

Az építészeti traktátusok mintája az egyetlen ókorból fennmaradt építészeti értekezés, a Kr. e. I. században élt római szerző, Vitruvius „Tíz könyv az építészetről” (De architectura libri decem) című műve volt. A kora reneszánszban az építészek újra felfedezték a könyvet, és korának egyik legjelentősebb humanistája és építésze, a firenzei Leon Battista Alberti (1404–1472) „Az építészetről” (De re aedificatoria) címmel hasonló művet írt, ami szerkezetét tekintve Vitruvius munkáját követte és megalapozta a következő évszázadok építészeti traktátus-irodalmát. Bár műveik inkább az építészetelméletre hatottak, Vitruvius és Alberti gyakorlati tudnivalókat is tárgyalt, igaz, a latin nyelvűség miatt a kézműves mesterek ezeket nem igazán érthették.

Claude Perrault (1613–1688), francia építész és teoretikus 1673-as Vitruvius-kiadásának címlapja (Les Dix Livres d'architecture de Vitruve) [a kép forrása: tennants].

A változást a XVI. század hozta el, amikor Vitruvius könyvét nyomtatásban is kiadták, majd olaszra és több európai nyelvre is lefordították, amit már a szélesebb közönség is megértett. A reneszánsz humanisták és építészek pedig Alberti nyomán szinte ontani kezdték magukból a latin, olasz, majd francia, német és más nyelvű traktátusokat. Ezekben később egyre fontosabbak lettek a gyakorlati részek, így a XVIII. századra megszülettek a jórészt szakismereteket tárgyaló könyvek. Sokáig a legnépszerűbb a klasszikus oszloprendek arányainak és formáinak elemezése volt. Egy itáliai építész, Sebastiano Serlio (1475–1554k) „Az építészet és a perspektíva egésze” (Tutte l’opere d’architettura et prospetiva) című összefoglaló munkája volt az első, ami Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendett. Sikerét azonban hamar felülmúlta egy másik itáliai építész, Giacomo Barozzi da Vignola (1507–1573) „Az öt oszloprend szabályai” (Regole delli cinque ordini d’architettura) című, kifejezetten oszloprendeket tárgyaló könyvecskéje, amit háromszáz évig mintegy „bestsellerként” újra és újra kiadtak, s több nyelvre lefordítottak. Ezeket a műveket a céhes mesterek is könnyedén forgathatták, illusztrációikat felhasználhatták és a legújabb itáliai formákat könnyedén elsajátíthatták belőlük.

Az öt klasszikus ókori oszloprend összehasonlítása Serliónál a Tutte l'opere d'architettura 4. kötetében. Az első kiadás 1537-ben jelent meg Velencében [a kép forrása: wikipedia].

A római dór oszloprend Vignola művének egy 1572-es kiadásában [a kép forrása: vitruvius.be].

A XVIII. század elejére jelentek meg olyan traktátusok, amelyek a laikus közönségnek is betekintést nyújtottak az építészetbe és a hozzá kapcsolódó mesterségekbe, enciklopédikusan tárgyalva például az alapozást, a téglakészítést, vakolást és egyéb mesterségeket. Az olyan könyvek, mint a francia Augustin-Charles d’Aviler (1653–1701) „Építéstan” (Cours d’Architecture) című műve, a német Leonhard Christoph Sturm (1669–1719) számos munkája, vagy Johann Friedrich Penther (1693–1749) „Részletes bevezetés a polgári építészetbe” (Ausführliche Anleitung zur Bürgerlichen Bau-Kunst) című műve kiválóan példázzák ezt a kiadványtípust. A század folyamán ezek a művek a fokozatosan kiépülő állami oktatásban sok helyen tankönyvként is szerepet kaptak, és a tankönyvkiadás számára is mintául szolgáltak.

Penther műve 1748-ban kiadott, kastélyépítészetet tárgyaló 4. kötetének a címlapja [a kép forrása: ub.uni-heidelberg.de].

Különféle tetőszerkezetek ácsolása Penther művének 1745-ben kiadott 2. kötetében [a kép forrása: ub.uni-heidelberg.de].

Boltozási és kőfaragási technikák Johann Jacob Schübler (1689–1741) 1732-ben kiadott "A válogatott polgári építészet áttekintése" (Synopsis architecturae civilis eclecticae) című művéből [a kép forrása: wikipedia].

Az európai államok ugyanis egyre inkább a saját hatáskörükbe vonták az évszázadokig szinte kizárólag az egyházak és a céhek kezében lévő oktatást. Nem volt ez másként Magyarországon sem, ahol Mária Terézia 1777-ben kiadott rendelete, a Ratio Educationis szabályozta először átfogóan az oktatásügyet. A rendelkezés a kézművesek számára előírta az újonnan felállított rajziskolák látogatását, aminek a célja az iparfejlesztés volt. Ez az intézkedés már feszegette a céhrendszer kereteit és a modern oktatásügy kezdeteit jelezte. A királynő utódja, II. József (uralkodott: 1780–1790) aztán 1782-ben a pesti egyetem bölcsészkarán belül létrehozta az Institutum Geometricumot, ami az első egyetemi szintű mérnökképző intézet volt Európában és a mai Műegyetem elődjévé vált. Az uralkodó ezzel a lépéssel már jócskán túllépett a céhrendszeren, aminek a megszűnésére még azért a XIX. századig kellett várni. Az új oktatási intézmények azonban fellendítették a tankönyvkiadást és a XVII–XVIII. századi szakkönyveket is hasznosították. A régi céhes mesterek tudását tehát egyre inkább a nyomtatott könyvek közvetítették, amit napjainkban már ezeknek az értékes, évszázados kiadványoknak az oldalairól ismerhetünk meg. Egy ilyen könyv igényes kivitellel, iparművészeti alkotásként és a tudás tárházaként is immár örökség.

Tóth Áron

Az 1880–90-es években Szatmárnémetit (ma Satu Mare) is elérte a századforduló nagy építkezési láza. A kissé szendergő város felvirágoztatása érdekében a város vezetősége nagyszabású tervpályázatot írt ki 1897 nyarán. A pályázatot egy egyazon épületben megvalósítandó szálloda és vigadó megtervezésére írták ki.

A városi elöljárók azt is kikötötték a kiírásban, hogy az épületnek magyaros stílusban kell megépülnie. Az akkori polgármester, Hérmán Mihály szerint a korszerű, új épületek tekintélyt adnak a városnak, aminek mi más lett volna a legkiválóbb példája, mint a város történelmi központjában, a régi törvényszéki hivatal helyén felépülő impozáns, magyaros stílusú épület. A kiválasztott funkció sem elhanyagolható, hiszen a szálloda jelzi, hogy a városban pezsgő élet folyik, vannak átutazó vendégek, akik akár üzleti, akár pihenési célból érkeznek Szatmárnémetibe, a vigadó pedig a színvonalas kulturális élet elengedhetetlen velejárója.

A pályázati kiírásra tizenegy pályamű érkezett be, amelyekből a város vezetősége Pecz Samu segítségével a frissen társult építészpáros Bálint Zoltán és Jámbor (Frommer) Lajos terveit választották ki. Az építészpáros munkái a lechneri magyaros szecesszió formavilágát és anyaghasználatát követik, aminek ékes bizonyítéka a szatmárnémeti Pannonia Szálló is, de több vidéki középületet (például a debreceni vármegyeházát), valamint világkiállítási pavilonokat is terveztek együtt.

A Dacia Szálló a felújítás kezdete előtt [forrás: wikimedia].

A Pannónia Szálló építkezése 1901-ben kezdődött, miután lebontották a város régi törvényszékét. 1902 tavaszára az épület már állt, ekkor fogtak neki a belső munkálatoknak. Az építészpáros az épület terveit három reprezentatív terem köré szervezte, így közvetlenül a főhomlokzat mögött, a földszinten volt a kávézó helyiség, amit a későbbi korszakokban üzletté és a később Dacia nevet viselő szálloda recepciójává alakítottak. A következő nagy terem a fedett belső udvarban található étterem, aminek nyitható tetőszerkezete az 1903-as világkiállításon díjat nyert. Az utolsó és egyben legnagyobb egység a kiváló akusztikájú vigadó, ami külön ruhatárral és kiszolgálóhelyiségekkel rendelkezett. A ma is működő vigadó jelenleg a Dinu Lipatti Filharmóniának ad otthont.

A Dacia Szálló ma [a szerző felvétele].

Az épület díszes homlokzata a szecesszió tipikus elemeit hordozza. A kétemeletes épület földszintje árkádsor szerűen kiképzett nyílások sora, amelyek között növényi díszítésű oszlopok találhatók. Az első és a második emelet magasságában díszes keretezésű ablakok nyílnak, közöttük Zsolnay mázas kerámiából készült élénk színű virágmotívumokkal. A második emelet fölötti pártaszerű, tört ívű oromfalban a színes virágmintákon kívül négyszer is megjelenik a város címere, ami fokozza az épület reprezentatív megjelenését. Ugyanakkor az akkori polgármester elgondolását is hivatott hangsúlyozni, miszerint az új épületek emelik a város tekintélyét. A főhomlokzat leghangsúlyosabb része mégis a karcsú háromnegyed oszloppárral közrefogott középrész. Ezt az első emeleten egy erkéllyel, az első és a második emelet között pedig színes Zsolnay kerámiából készült virágfüzéres dísszel emelték ki. Ehhez hasonló virágdíszítés található a középrész oromfalában is, a stilizált tulipán formájú ablak alatt, fölötte egy kecses toronnyal. Az épület Zsolnay kerámia díszítése az alapszínekben (kék, sárga, piros) valamint zöldben pompázik, ehhez idomul a tetőzet is, ami a kék különböző árnyalatait alkalmazva teremti meg a korszakban szokásos geometrikus felületet.

Zsolnai kerámiadíszek a homlokzatom [a szerző felvétele].

A középrész [a szerző felvétele].

A mai Dacia Szálló a város talán legértékesebb épülete, amely mára Szatmárnémeti jelképévé vált. Megépítésekor a város büszkesége volt, társadalmi és kulturális események jelentős színhelye. Jelenleg mégis úgy tűnik, hogy pusztulásra van ítélve. 2008 decemberéig a rendeltetésének megfelelően szállodaként működött, ekkor azonban felújításra hivatkozva bezárták. A munkálatoknak 2009 októberében kellett volna megkezdődniük és harminchat hónapot, azaz három évet öleltek volna fel. A renoválás során a főhomlokzat állagmegóvására és a belső terek helyreállítására került volna sor. Ezeket az információkat a ma teljesen üresen és egyre inkább pusztuló állapotban lévő épület bedeszkázott kapujára erősített táblán lehet megtalálni. Az épület tulajdonjogi vita alatt áll, feltehetően magántulajdonban van, vagy pedig hosszú lejáratú bérleti szerződés köti egy magánszemélyhez. Mindenesetre a sajtóban voltak olyan felröppenő hírek, miszerint a városi önkormányzat szeretné megvásárolni vagy visszavenni az épületet, amíg még megmenthető, de az illetékesek nem jutottak megegyezésre.

Varga Orsolya

A Kolozsvárra látogatók közül biztosan többen emlékeznek a főtéri New York Szállóra, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumra, vagy a sétatéri Kioszk- és Korcsolyapavilon épületére. Mindez nem is csoda, hiszen a felsorolt épületek Kolozsvár központjának ma is látványos, reprezentatív részét képezik. Azt viszont kevesebben tudják talán, hogy az épületek megálmodója Pákei Lajos (1853–1921), a 19. század második felének egyik legkiemelkedőbb erdélyi építésze volt.

A Kolozsváron született építész 1872-ben kezdte meg tanulmányait családja támogatásával a budapesti Műegyetemen. 1873-ban már a müncheni Politechnikum diákja, majd három év után a bécsi Művészeti Akadémián folytatta tanulmányait. Tanára, a dán származású Theophil Hansen (1813–1891) hamar megkedvelte őt, és bevonta a bécsi Parlament építkezési munkálataiba. 1880-tól szülővárosába, Kolozsvárra visszatérve a város főépítészeként tevékenykedett, de később – miután úgy ítélte meg, hogy a rengeteg mérnöki munka és az adminisztratív teendők ellátása egyre messzebb sodorja építészi pályájától – lemondott állásáról. Ezek után úgy döntött, hogy szakismereteit az Építő Fa- és Fémipari Tanműhelyekben tanárként hasznosítja tovább, szabadkézi és építési rajzot, anyagismeretet, valamint fatechnológiát oktatva. Mindemellett természetesen folyamatosan tervezett. Középületei és kastélyai, villái Brassótól kezdve Déván és Székelyudvarhelyen keresztül egészen Budapestig megtalálhatóak.

A következőkben azonban Pákei Lajos műemlékvédelmi törekvéseit szeretném kiemelni. Élete utolsó éveiben gazdag rajzgyűjteményt hozott létre, melyben Kolozsvár 16–17. századi történeti múltjának emlékeit dokumentálta részletes aprólékossággal. Tanulmánya bevezetőjében Ipolyi Arnold (1823–1886) besztercebányai, majd nagybányai püspök, történész szavait választotta mottójául: „Őrizzük emlékeinket, gyűjtsük töredékeinket, hogy végleg el ne vesszenek és ezáltal üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, és kétesebb a jövő.” A régi városfalak, bástyák és reneszánsz lakóházak részleteiről készített vázlatok nélkül ma rengeteg értékes várostörténeti adattal lennénk szegényebbek. Odaadását bizonyítja, hogy az első világháború utolsó éveiben gyakran puskaropogás közepette is kitartóan dolgozott rajzain. Sajnálatos módon 1921-ben bekövetkezett halálával befejezetlen maradt nagyszabású terve, melyet aztán 1944-ben Balogh Jolán művészettörténész dolgozott fel és publikált.

A majális utcai villa főhomlokzata napjainkban [a kép forrása: wikipedia].

Emellett azonban egy másik, még érdekesebb példáját is megfigyelhetjük a 19. században még gyermekcipőben járó, csak kevesek által gyakorolt és fontosnak tartott műemlékvédelmi tevékenységnek: az építész kolozsvári, Majális (ma Republicii) utcai lakóházába több fennmaradt, megmentett reneszánsz kőfaragványt épített be. Pákei főépítészi tevékenysége során az utcák vonalának szabályozásakor, valamint az Unitárius Kollégium jelenlegi telkének egységesítésével többször is házak lebontására kényszerült, innen menekítette át az értékes épületrészleteket. A villa tervei az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárában találhatók meg.  Bár nem esik messze a város központjától, az épület természetbe ágyazásával, svájci stílusával festői megjelenésű, vidéki ház benyomását kelti.

A nyugati homlokzat reneszánsz ablakkerete [a szerző felvétele].

Az épület szerencsés módon megmaradt, az eredeti tervekhez viszonyítva csak a főhomlokzat középső részének emeleti beépítése változott. Napjainkban a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének ad otthont. Az építész részletes feljegyzéseinek és Balogh Jolán kutatómunkájának köszönhetően – néhány kivételt leszámítva – szinte teljesen tisztázott a reneszánsz ajtó- és ablakkeretek, töredékek eredete: a Kolozsvár főterén található Wolphard–Kakas-házból, egy 1581-ből származó ablakkeret, valamint Hensler Benedek Híd (ma Regele Ferdinand) utcai házából több ajtó- és egy ablakkeret épült be a homlokzatba.

Reneszánsz ajtókeret a nyugati oldalon [a szerző felvétele].

A Majális utcai villa különleges példáját mutatja a 19. századi műemlékvédelmi törekvéseknek. Az utcaszabályozások, házbontások révén sok értékes kolozsvári reneszánsz kőfaragvány a Történelmi Múzeum kőtárába került, és napjainkban is ott található. Pákei Lajos azonban egyedi módon néhányat kiemelve új értelmet adott a muzeális értékű faragványoknak, mindennap látható, használható „eszközökké” téve azokat. Hozzáértéséről, jó ízléséről tanúskodik, hogy mindezt nem hivalkodó módon, hanem a legnagyobb törődéssel, elővigyázatossággal tette úgy, hogy azok ne szenvedjenek kárt.

Az eset egyediségéhez az a beépítések során létrejött folytonosság is hozzájárul, mely alkalmat ad arra, hogy antik motívumok reneszánsz közvetítéssel helyet kaphatnak egy 19. századi svájci stílusú villaépületben eklektikus, de mégis harmonikus egészet hozva létre.

Reneszánsz ablakkeret az északi oldalon [a szerző felvétele].

Pásztohy Júlia

Így rontottuk el a földszintek látványát

Pár hete Terézváros önkormányzata Teréz körúti portálprogram címmel tett közzé egy tanulmánnyal és vizuális tervvel is kiegészített anyagot, amely voltaképpen nem szól másról, minthogy az önkormányzat lassan elkezdi komolyan venni saját szabályzatait, és ha már így tesz, kicsit frissített és szigorított is rajtuk. Kérdéses persze, hogy a Photoshoppal szépen letisztított ortogonális fotók mikor válhatnak valósággá. Igazságtalan lenne azonban pont Terézvároson elverni a port ezért, mivel egyrészt az üzletportálok rekonstrukciója terén, az Andrássy úton látványos eredményeket tudtak felmutatni, másrészt pedig ez egy egész fővárost érintő probléma. A dolog azonban nem ma kezdődött.

Salamon Kleiner: Hühnermarkt (Tyúkpiac), Frankfurt am Main

A földszintek képe a 19-20. század fordulójára igencsak megváltozott. Az újkortól fogva, a kereskedelem élénkülésével, egyre nagyobb igény lett arra, hogy az árusítás ne a nyílt utcán és időszakos jelleggel folyjon, hanem rendezett körülmények közt, zárt helyen. Kézenfekvő volt tehát, hogy a kereskedők a házak utcával közvetlenül határos, oda megnyitható helyiségeit vették célba. Így alakult ki a bolt, amelynek etimológiája is a földszint gyakorta boltozott, fedett tereire vezethető vissza. A házak alsó szintjét tehát elfoglaltuk.
A kereskedelem azonban könyörtelen verseny, és amint egyes kereskedők behúzódtak a házakba, rájöttek, hogy ugyan védett helyet szereztek, de nincsenek már a potenciális vásárlók szeme előtt. Ezért cégtáblákat, cégéreket raktak ki a homlokzatokra, a helyiséghez tartozó ablakokba – nevezzük nevén: kirakatokba – pedig mintákat raktak ki árukészletükből.

Hal tér (halpiac), Budapest, Klösz György, 1890 körül

A 19. század óriási urbanisztikai fejlődése folyományaként ezen is túlléptek, és megfogalmazódott a kirakatnyílások megnagyobbításának igénye. Ennek egyetlen komoly akadálya volt: a megbontandó homlokzati fal. Ekkoriban ugyanis a homlokzatokat képező falaknak még sokkal komolyabb statikai szerepe volt, mint a modern, vasbeton, pillérvázas épületek esetében, és ezért nem lehetett őket minden korlát nélkül nyílásokkal felszabdalni, megbontani. Az építőanyagok fejlődésével – így az öntöttvas és szegecseltvas megjelenésével – azonban ez egyre inkább lehetővé vált, egyre nagyobb fesztávokat lehetett áthidalni. Az így megnyitott főfal elé pedig díszes kirakatszekrényeket, vagyis úgynevezett portálokat lehetett építeni, amely tovább növelte a kirakat felületét és területét. Ezeket a 19. században még döntően fával, később nemesebb kövekkel, kerámiával burkolták.

A Váci utca és a Kristóf tér sarkán állt épület, 1890 körül (Klösz György fotója)

Mindez szép és jó. De hol itt a probléma? Ott, hogy az egyszer felépült épületeken e változások, aktuális divatok akár több ízben is keresztülmentek. A földszintek bérlői, tulajdonosai is jóval gyakrabban változtak, mint a háztulajdonosok. Ráadásul, ahol több üzlethelyiség is van, akár teljesen eltérő sorsot is követhettek. Így már tulajdonképpen az 1900-as évek elejére sok helyen igen zavaros kép alakult ki, és ezen a 20. századi építészeti tendenciák – így a szecesszió és a modernizmus – sem igen segítettek, sőt… Ráadásul idehaza a portáltervezés sosem vált a magas építészet műfajává, alig néhány nevesebb építészünktől tudunk portáltervet említeni.

Márkus Géza (építész): gyógyszertár portálja (Bp., V. Vámház krt. 8.), 1910 körül

El kell ismerni természetesen, hogy a változatos utcakép is lehet vonzó és a túlszabályozottság is lehet taszító. Ugyanakkor mindenféle szabály nélkülözése és a változatosság végletekig való fokozása nem vezet máshova, mint a vizuális káoszhoz és az épület és vele a városkép tulajdonképpeni rongálásához.

Az alapvető problémát azonban sajnos messzebb kell keresnünk, egy olyan jelenségben, amire már az írás elején utaltunk. Ha végigsétálunk az Andrássy út belső szakaszán, azt láthatjuk, hogy a földszintek képe összeszedett, az üzletek döntő többsége igényes megjelenésű és rendezett. Tiszteletben tartják az építészeti kialakítást, figyelemfelkeltőek, de mégsem hivalkodóak. Azt azonban mindenki tudja, hogy ezek luxusmárkák üzletei. A körút kínálata pedig még középosztálynak címzettnek sem nevezhető. Azok az üzletek és üzletláncok ugyanis, amelyek piaci alapon, maguktól (vagy kis rávezetéssel) is igényes megjelenést kölcsönöznének a földszinti zónának, mind a bevásárlóközpontokban vannak. A szocializmus idején feldarabolt, lelakott üzlethelyiségeket 1990-et követően az önkormányzatok megtartották, azonban ahelyett, hogy jó gazda módjára megújították volna őket – ahogy az már magánkezdeményezésből történt a Deák Ferenc utcában –az egyre szegényebb bérlőkre lőcsölték a felújítást, vagy konzerválva a fennálló zavaros helyzetet értékesítették a helyiségeket.

Modernista üzletportálok a Tér és Forma című újságból, 1930-as évek

Ez a szűken vett belvárosban kevésbé okozott gondot, hiszen a turizmus és a terület hagyományosan meglévő presztízse sosem veszett el igazán. Annál nagyobb gondot jelentett például a Nagykörúton, amely mellé a városvezetés olyan bevásárlóközpontokat engedett lerakni, amelyek önmagukban nagyobb alapterületű kereskedelmi egységet adnak bérbe, mint amennyi az egész körúton rendelkezésre állna.
Az elhanyagolt és alacsony építészeti színvonalat tehát konzerválják, az esetleges értő rekonstrukciót pedig megakadályozzák azok a szolgáltatások, amelyeknek alapvetően nem itt lenne a helyük. Nagyon úgy tűnik, hogy a 19-20. század fordulójának építészeti kereteit a mai Magyarország gazdasági és kereskedelmi körülményei egyszerűen nem tudják azon a színvonalon fenntartani, ahova egykor készültek.

Minőségi (műemlék!) portál, igénytelen arculattal (fotó: Kelecsényi Kristóf / hg.hu)

Látszólag két külön dologról van szó, azonban a kereskedők és tulajdonosok építészeti szemszögből igényes hozzáállását saját arculatukhoz nem lehet elválasztani a tisztán vett építészeti kérdéstől. A portálprogram remek és örvendetes kezdeményezés, de a felületi kezelés mögött nem ártana a mélységet, a tartalmat is átgondolni, mert onnan fakad igazából ez az összkép. És bár sok eszköz nincs már az önkormányzatok kezében, de ha rendelkeznének egy elképzeléssel, az máris több a semminél és a szabadjára eresztett fejlődésnél. Nyilván nem célszerű évek, évtizedek óta működő vállalkozások, mesterek elüldözése valamiféle koncepció jegyében – mint ahogyan történt az a Bartók Béla út esetében – ugyanakkor az sem megoldás, hogy csakis a diszkont élelmiszerláncokban és a kocsmákban bízunk.

Kelecsényi Kristóf Zoltán

A számtalan kivételes pályaudvar mellett mindenképpen szót érdemel a vasúti építkezések háttérben meghúzódó, különleges épülettípusa: a járműjavító, vagy főműhely, melynek egyik jellemző képviselője az Istvántelki Főműhely, másik nevén Landler Járműjavító.

MÁV Istvántelki Főműhely helysnrajza, 1903 (Védési dokumentáció, KÖH, 2010)

Google Earth felvétel – 2014.06.04.

A javítókat a 19. század végétől kezdődően a kiterjedt vasúthálózaton futó nagyszámú jármű karbantartására és javítására hozták létre. Ez a fajta szerveződés nagyban megkönnyítette a munkát: egy telepen a javítócsarnokokon kívül anyagszertárak, műhelyek is helyet kaptak. Több ilyen főműhely működik még ma is szerte az országban, az eredeti tervekhez képest erősen átépítve. Az istvántelki egyik különlegessége, hogy a múlt századfordulós épületcsoport nagyjából építéskori állapotában maradt fenn.

Portás lakóház, eredeti irodaépület, északi víztorony (Forrás: vasutallomasok.hu)

A nagyjából 1300×320 m nagyságú telek kiválasztásakor a fő szempont az volt, hogy a terület nagy legyen, méghozzá a főváros közvetlen környezetében. Így esett a választás Istvántelekre. A tervek elkészítésére a MÁV külön tervező csoportot hozott létre, amelynek tagjai, élükön Roch János építésszel – okulva a korábbi főműhelyek hibáiból – a funkció teljes kihasználására törekedtek. Ez a telep kifejezetten javítóközpont céllal jött létre.

Kocsiszerelő műhely, keleti homlokzat (GÖNCZY Béla (1903): „A m. kir. államvasutak istvántelki főműhelyének építése”, in: Magyar Mérnök és Építész Egylet Közleménye, XXXVII. kötet VII. füzet 274.)

Esztergaműhely homlokzata (GÖNCZY Béla (1903): „A m. kir. államvasutak istvántelki főműhelyének építése”, in: Magyar Mérnök és Építész Egylet Közleménye, XXXVII. kötet VII. füzet 276.)

A földmunkákat és az építkezéseket 1901-ben kezdték el, 1905-re a főbb, főként historizáló stílusú épületek elkészültek, és megindulhatott a munka. Az épületek architektúrája, a részletformák hasonlósága egy fontos építészettörténeti jelenség eredménye: a szabványosításé. Vagyis egy vasúttársaság összes épülete alaprajzilag, funkcionálisan és esztétikailag is zárt, szimmetrikus egységet képez.

Esztergaműhely homlokzata (a szerző felvétele)

Déli anyagszertár (Győr Attila)

Olajraktár (a szerző felvétele)

Faraktár (a szerző felvétele)

Ennek megfelelve az üzem első épületei, vagyis a kocsiszerelő csarnok, a T-alaprajzú, kisebb műhelyeket magába foglaló középső épület, a kis- és a nagy kazánház, az anyagszertárak és egyéb raktárak, illetve a szociális épületek, továbbá az azóta jelentősen átépített mozdonyszerelde homlokzati kialakítása egységes képet mutat(ott). Visszatérő jelenségként beszélhetünk a világosra vakolt, illetve nyerstégla falakról, az oromzatos véghomlokzat-kialakításokról, a sarokarmírozásról, a kerek bevilágító ablakokról, a szegmensíves ablaknyílásokról, az architektúrát követő tégla lizénákról, a téglapárkányzatokról és a nagyobb csarnokok esetében a korszerű vasszerkezetekről.

Kocsiszerelő műhely, déli homlokzat (a szerző felvétele)

A helyszűke és a homlokzatok nagymértékű hasonlósága miatt eltekintek az összes épület bemutatásától, csupán néhány jellegzetes és/vagy különleges darabot emelek ki az alábbiakban.
Az üzem legfontosabb, legismertebb épülete az impozáns, 24.800 m2 méretű kocsiszerelde, ami a korai vas- és vasbeton építészetünk egyik remek példája. Főhomlokzata déli irányba (Rákosrendező pu. felé) néz, ugyanis ebből az irányból érkeztek a javítandó szerelvények. A csarnoktér kialakításakor kisebb háromszög rácsos tartókat alkalmaztak, amelyek a főfalakon és a rácsos vasoszlopokon nyugszanak. A nyolc hajó közül a nyugat felőli öt a közelmúltban nagyszabású felújításon esett át, ma a modern motorvonatokat vizsgálják és javítják itt. Az építkezés során némileg változtattak az alaprajzon. A keleti három hajó az építéskori állapotot tükrözi, állaga rendkívül rossz, életveszélyes, ezért nem használják aktív munkavégzésre. A védett mozdonyokat és vasúti kocsikat tárolják itt – talán egy fokkal jobb, mintha az udvaron lennének.

Kocsiszerelő műhely, hosszmetszet (GÖNCZY Béla (1903): „A m. kir. államvasutak istvántelki főműhelyének építése”, in: Magyar Mérnök és Építész Egylet Közleménye, XXXVII. kötet VII. füzet 273.)

Kocsiszerelő műhely, belső tér (a szerző felvétele)

Kocsiszerelő műhely, felújított belső tér (Győr Attila)

A hajók véghomlokzatai oromzatos kiképzést kaptak, melyek közepén téglakeretelésű körablakok nyílnak. Eredetileg kalászi mészkőből készült lábazat futott körbe az épületen, felette mellvéd magasságig téglaburkolat, majd világosra vakolt téglafalazat következett a 79 cm magas felső téglapárkányzatig. A hajókat egyenként nyeregtető fedi, melyeknek a gerincén hernyó típusú felülvilágító engedi be a fényt. Belsejében a megszokottól eltérően több kisebb műhelyet alakítottak ki a munka megkönnyítése végett, illetve két tolópaddal mozgatták a kocsikat az épületben futó sínek között. Összes eredeti nyílása szegmensíves, téglaszemöldökkel keretelt. Az architektúrát a homlokzatokon tégla lizénákkal jelezték.

Kocsiszerelő műhely, déli homlokzat - felújított és eredeti találkozása (a szerző felvétele)

A T-alaprajzú műhely-épület és az eredeti mozdonyszerelde szerkezetileg és formailag a rokonainak tekinthetők. Utóbbi födémszerkezete a második világháborúban megsérült és átalakítva javították ki: a tizenegy hajó íves lezárást kapott. Ma a csarnokban több mozdonyt és vasúti kocsit tárolnak. A műhelyekben minimális kapacitással folyik a munka, itt tartják karban a nosztalgiagőzösöket.

Mozdonyszerelő műhely (a szerző felvétele)

A délkeleti oldalon távolabb fekvő kazánház a kocsiszerelőhöz hasonlóan felemás állapotban van: egy részét felújították (síkfödémes üvegtetőt kapott) és irodának használják, a középső része (gépház) jó állapotú, ma is működik, míg a kazánház feletti tető beszakadt már évekkel ezelőtt. A fedetlenségnek és a használat hiányának köszönhetően rohamosan pusztul. A belső tér különleges értékű elemei a szecessziós fejezettel alakított szegecselt vaspillérek és a vasszerkezetes födém. Déli végén áll már messziről jól látható, 60 m magas, Custodis-rendszerű hűtőtornya.

Kazán- és gépház (a szerző felvétele)

Kazán-és gépház, belső térben található szecessziós fejezetű szegecselt vaspillér (Győr Attila)

Kazán-és gépház szegecselt, vaspántos kapuja (Győr Attila)

Mindenképpen említést kell még tenni a két 120 m3-es, Intze típusú víztoronyról, amelyek a közelmúltban teljes felújításon estek át. Az üzem délkeleti oldalán állnak, közöttük helyezkedik el a korábbi főbejárat, porta, iroda és étterem helyén az új iroda, a művelődési ház, az étterem és a sportcsarnok. A 34,67 m magasságú karcsú tornyok eklektikus stílusban épültek. Kialakításuk egységes, mindkettő hengeres törzse idomtéglákból épült, kő lábazattal, egy bejárattal. Az ajtónyílásra kő timpanonos oromzat hívja fel a figyelmet. A tornyok vas tartálya nagyjából 20 m magasan kezdődik, amelyet kívülről mívesen faragott, tízszögű, festett faburkolat véd. Ez utóbbi esztétikus megjelenésén túl a felmelegedés ellen is szolgált. A tető csúcsán négyzet alapú huszártoronyszerű lezárás ül.

Víztorony szabványterv, homlokzat (Forrás: MÁV Levéltár, MA.10051)

Északi víztorony (a szerző felvétele) + Északi víztorony bejárata (a szerző felvétele)

Még egy utolsó érdekesség: az eredeti és igen dekoratív irodaépület, amely tömegében a MÁV I. osztályú fővonali felvételi állomásépület típusához hasonlított, sajnos már nem áll, az 1970-es években lebontották és a helyére egy stílusában teljesen eltérő épületet emeltek.

Eredeti irodaépület, homlokzat (Forrás: MÁV Levéltár, MA.10052)

MÁV I. felvételi épület szabványterve, 1880 (Forrás: vasutallomasok.hu)

Mai irodaépület (Rozmann Viktor)

E rövid és meglehetősen hiányos kis ismertetőből talán látszik, hogy milyen különleges, építészettörténeti és technikatörténeti értékekkel bíró komplexum állhatna a rendelkezésünkre, abban az esetben, ha a pénzhiány, a zavaros tulajdonlás stb. nem akadályozná a teljes körű felújítást. Ugyanis sajnálatos módon az üzem megőrzésre érdemes épületei közül nem egy borzalmas, életveszélyes állapotban van, és hiába a műemléki védelem… (a védési eljárást 2006-ban Iványi János építészmérnök kezdeményezte, a főbb századfordulós épületek 2011-től élveznek védelmet).

Alá kell húzni, hogy ezeknek az épületeknek a történeti értéke alapvetően nem a korukból, régiségükből fakad: az építészet fejlődésének fontos mementói, amelyek elvesztésével egy egész kísérletező korszak maradna ismeretlen. Ezek az építmények a bizonyítékai a fejlődni akarás küzdelmének.

Rajnai Csilla

A 2015-ös milánói világkiállítás magyar pavilonja kapcsán a múlt héten nyilvánosságra hozott egyszemélyi döntés mély gyomrosként érte nem csak az építész-szakmát, hanem a közvélemény építészetre fogékony részét is. E heti bejegyzésünkben nem a már megfogalmazott jogos kritikák számát szeretnénk bővíteni, hanem azokat kiegészítve felvillantunk pár mozzanatot Olaszország és Magyarország korábbi építészeti kapcsolatából. Azokból az évekből, amikor a magyar építészet eredetisége, minősége példaértékűnek számított Olaszországban.

Az 1906-os milánói világkiállítás magyar pavilonja egyik tervezőjének, Maróti Gézának az emlékirataiban meglepő szófordulatra bukkanunk: a milánói pavilont „rémesen ízléstelen hodályként” írja le a magyar szecessziós belsőépítészet mestere. Maróti azonban nem samanisztikus képességeinek köszönhetően látta előre kései pavilontervező utódainak alkotását. Véleménye azokra az olasz tervezésű pavilonokra vonatkozott, amelyek az iparművészeti kiállításoknak adtak helyet, többek között a magyarnak is. Ezen pavilonok valójában keretként szolgáltak, belső kialakításuk az egyes kiállító országok tervezőire várt, Maróti Géza reprezentatív teremsora mellett Faragó Ödön munkája volt a magyar kiállítás háziipari és oktatási része.

A Sebastiano Locati tervei szerint készült Iparművészeti pavilon külső homlokzata. Archív fotográfiák az 1906-os magyar pavilonról az Iparművészeti Múzeum Adattárából.

Az 1906-os milánói világkiállítás magyar pavilonjában felsorakozott a korszak hazai iparművészeinek krémje. A minden világkiállításra jellemző, hangsúlyos és mindent betöltő állami reprezentáció mellett ennek komoly anyagi vonzatai voltak. Számos művet ugyanis már a kiállítás alatt, „lábon” értékesítettek, a nemzetközi bemutatkozásnak a külföldi mellett a hazai piac szempontjából is kiemelkedő jelentősége volt. Egy korabeli archív felvételen jól látszik az 1906-os milánói magyar pavilon termei közötti egyik átjáróban Stróbl Alajosnak Kossuth Mauzóleumához készített párduca, nyakában a venduto, azaz eladva táblával.

A világ száz éve sem működött másképp, politika már akkor is erősen rárepült a nemzetközi bemutatókra. A milánói magyar kiállítás az 1899 óta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium művészeti osztályát vezető Koronghi Lippich Elek néphagyományokon alapuló, keleti jelleget őrző magyar iparművészetről vallott elképzeléseinek példás összefoglalása volt. A milánói magyar kiállítási anyag nem nélkülözte a népieskedést, azonban végső soron kifinomultan, a korszak nemzetközi vizuális művészeti nyelvébe, a szecesszió kecsességébe, vonalkultuszába ágyazva mutatta be a magyar paraszti kultúra motívumait. A politikai jelszó, az önálló és magyar kultúra külföldi bemutatása szerencsés módon elkerülte a giccset, a szecesszió vizuális nyelvét értő külföldi nézősereg számára értelmezhetővé vált mindaz, amit a magyar pavilonban láttak. Ez pedig kellően magyaros volt: stilizált népi motívumok, felnagyított és épületdísszé alakított honfoglalás kori ékszerek keveredtek eozin mázas Zsolnay kerámiákkal és somogyi pásztorok faragásából inspirálódott bútorokkal.

A sámándobos ősforrás és a levegőt tisztító olasz pavilon. Vajon ki érti ma jobban a szférák üzenetét?
[forrás: expomilano2015.hu és padiglioneitalia2015.com]

A milánói sikerhez a míves iparművészeti alkotások önmagukban talán nem lettek volna elegendők. Ha konkretizálni akarjuk a korabeli magyar sajtó ezzel kapcsolatos ódáit, a korabeli magyarkultúrpolitika szándékát Maróti Géza tervezői és kurátori zsenialitása ültette át a századforduló nemzetközi művészeti mozgalmainak nyelvére, s tette érthetővé a látottakat a külföldi közönség számára is.

A pavilon összhatása lenyűgöző volt, a kiállítást az olasz közvélemény a modern magyar művészet jeleként értelmezte. Ennek jelentőségét csak akkor értjük meg, ha tisztában vagyunk a századforduló egyik nagy olasz társadalmi vitájával, az olasz nemzeti stíluskeresés kérdésével. Az 1861-ben létrejött politikai egység ugyanis felvetette a nyelvileg, társadalmilag és kulturálisan rendkívül heterogén ország közös nemzeti művészetének problémáját. Az oszlopfők, timpanonok, voluták világa egy régi kor maradványának tűnt, a klasszikus építészet formakincse sokak szemében alkalmatlan volt egy fiatal nemzetállam identitásának kifejezésére. A magyar anyag elismertségét két dolog biztosította tehát, egyrészt a szecesszió nemzetközi utóvirágzása, másrészt az a tény, hogy egy követhető út lehetőségére mutatott példát az olasz nemzeti stílusról zajló vitában. És, tegyük hozzá rögtön, az olasz közvélemény követendőnek találta a magyaros szecesszió megoldásait hasonlóan ahhoz, ahogy a nem sokkal ezután színre lépő Kós Károly és a Fiatalok generációja egy még „kisebb” nemzet, a finnek művészete felé fordult inspirációért.

Tér és Forma 2015. A magyar és az olasz pavilonbelsők tervei.
[forrás: expomilano2015.hu és padiglioneitalia2015.com]

Maróti Géza a milánói pavilon sikerét követően kapott lehetőséget a Velencei Magyar Ház, azaz a Velencei Biennále állandó magyar kiállítási csarnokának megtervezésére. Az 1895 óta szervezett kortárs művészeti seregszemléken az állandó magyar kiállítási csarnok a sorrendben a harmadik volt: Nagy Britannia és Németország pavilonjaival közel egy időben készült el, megelőzve a francia és a svájci kiállítótereket. Maróti tehetsége, ami szintézis teremtett a nemzeti hagyományok és a nemzetközi építészet tendenciái között, azt eredményezte, hogy munkássága hatással volt az 1900-as évek elejének olaszországi kiállítási enteriőrjeire is.

Válogatás az 1911-es torinói világkiállítás épületeiből.

Az I. világháború előtti évek utolsó világkiállítása 1911-ben zajlott Olaszországban, a show a három történelmi olasz főváros, Torino, Firenze és Róma között oszlott meg. Györgyi Dénes, Tőry Emil és Pogány Móric torinói magyar pavilonja megtestesítette a progresszív olasz építészetkritika két fontos értékelési szempontját: a képzeletet és az eredetiséget. Megtestesült benne a mindennapi élet praktikussága, a részletformák változatosságát egésszé összefogó organikus építészeti formanyelv, a kiállított tárgyak és az azoknak otthont adó épület egysége, a karakteres nemzeti építészet és a modern építő- és díszítőelemek összhangja. Kiállítási térként, a tárgyak és a befogadók közötti harmónia révén érvényre juttatta azt a szemléletet, amely élénken foglalkoztatta a progresszív olasz kritikusokat és műbarátokat: „olyan térszemléletet juttatott érvényre, amelyben a kiállítási tér nem csupán különálló, ideiglenes keret, hanem szerves egységet alkot a kiállított tárgyakkal”. Az 1911-es torinói magyar pavilon a maga organikus egységével felmutatta mindazokat az erényeket, amelyeket a modern építészettől elvártak. 

A 2015-ös világkiállítás magyar pavilonjának terve, ha mégis a mai állapotában valósul meg, akkor nem napjaink nemzetközi építészetre reflektáló, innovatív magyar megoldásként kap majd helyet épített örökségünk csarnokában, hanem a kulturális zárványban élő, ködevő, hátrafelé haladó nemzeti jelleget felmutatni akaró, de azt teljesen félreértő, abból vásári komédiát csináló műveletlenség szomorú mementójaként.

Székely Miklós

Metrósorozatunkat a legújabb (M4) és a legkorábbi (M1) után az 1950-es és 1960-as években épült 2-es metró történetével folytatjuk. Míg a két korábbi cikkünkben bemutatott vonalak értéke önmagában is nyilvánvalónak tűnik, addig a 2-es metró kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy miben rejlik megőrzésre való építészeti értéke? Erre kíván rámutatni e heti bejegyzésünk.

A budapesti metróépítés a kisföldalatti elkészülését követően a II. világháború után, az 1950-es években folytatódott, jóllehet a négy viszonylatot magába foglaló terv – mely nagyjából lefedi a mai metróhálózatot – már 1942-ben elkészült. A vonalat kezdetben a Népstadion és a Déli pályaudvar között nyolc állomással, 7,8 km hosszúra tervezték. A Népstadion állomás az akkori tervek szerint a gödöllői hév és a 2-es metróvonal közös átszálló állomása lett volna, mivel a hév végállomása akkor még a Keleti pályaudvar Kerepesi úti oldalán volt. Az építési munkálatok a tervezéssel együtt több ezer ember részvételével, 1950 szeptemberében kezdődtek meg és 1953 végéig tartottak, mivel gazdasági okokból 1954 februárjában az építkezés leállt. Ekkor már kész volt a tervezett vonal 40%-a.

A 2-es Metró építése 1952-ben [forrás: www.fortepan.hu]

A leállás után tíz évvel, 1963-ban kezdtek neki a befejező munkálatoknak. Az ’50-es évek elképzeléseihez képest a ’60-as években néhány dolgon módosítottak. Az új tervek a már meglévő nyomvonalat nem érintették, azonban a város tíz év alatt történt fejlődésével és növekedésével összefüggésben újabb területekkel bővítették, valamint módosították az állomások elhelyezését is. A vonal keleti végállomását a Népstadionról a Fehér útra (Örs vezér tere) helyezték át. A Népstadion állomásának felszíni építményét még építkezés leállítása előtt, 1952-ben, Nyíri István tervei alapján elkezdték megépíteni, s nagy része el is készült.

A Népstadion lebontott felszíni állomásépülete 1952-ben  [forrás: budapest-anno.blog.hu]

Az épületben a sport, valamint a testnevelés témakörét érintő kisplasztikák, freskók és mozaikképek kaptak volna helyet. A sport témakörén kívül a honvédelem jelenetei is szerepeltek, a nyugati kupolában például a Béke őrei című domborművet állították volna fel. A lejárók pihenői fölé mintegy száz négyzetméteres freskót terveztek, míg a sínpároknál lévő közlekedőket tizennyolc mozaikkép díszítette volna. A második szakaszban, mivel a végállomást máshova helyezték, az épületet visszabontották és helyére a ma is látható épület került.

1954-es leállás, és az 1963-as folytatás között eltelt tíz évben az építészeti stílusban is váltás következett be. Míg a meg nem épült Népstadion épületét, annak frízeit és freskóit szocreál stílusban tervezték meg, addig a később megépült állomásépületek valamint a megállók belsőépítészete a későmodern építészetet stílusát követik.

A vonal ezen kívül még két állomással, az Astoriával és a Pillangó utcával bővült (melynek megépítését csak később, 1966-ban határozták el). Az Astoria esetében, ahol eredetileg nem terveztek megállót, a tervezők úgy oldották meg az utólagos megálló építést, hogy az állomást egy erre kitalált ötalagutas szerkezettel, a két vonali alagút közé építették be; ezt a módszert nevezték később Budapest-típusú mélyállomásnak.

Az Astoria 1963-ban [forrás: www.fortepan.hu]

Az ötalagutas szerkezet azt jelentette, hogy a két szélső alagút közé bányászati módszerrel építették meg a vasbeton boltívekből és oszlopokból álló állomásszerkezetet. Ez a konstrukció a költség- és időtakarékosságának köszönhetően olyannyira bevált, hogy a későbbiekben az észak-déli vonal állomásainak megépítésénél ezt követték. A vonal nyugati végállomása változatlanul a Déli pályaudvar maradt. Az állomások száma így a korábbi nyolcról tizenegyre, a hossz pedig 7,8 km-ről 10,5 km-re nőtt.

A Blaha Lujza tér 1965-ben [forrás: www.fortepan.hu]

Az ’50-es, ’60-as évek metróépítésénél fontos szempont volt, hogy a metró alagútjai és mélyállomásai a főváros lakossága részére egyben atombiztos tömegóvóhelyek is legyenek. A forgalom a vonal első Örs vezér tér és Deák tér közötti, 6,5 kilométeres szakaszán 1970. április 3-án, a vonal teljes hosszán pedig, az Örs vezér tér és Déli pályaudvar között 1972. december 23-án indult meg. 

A metróépítők munkája nemzetközi szinten is igen elismert volt, melyet jól mutat, hogy magyar közreműködéssel építettek metrót Prágában, Belgrádban, Bukarestben, Havannában, valamint Bécsben.

Az M2 2003-as felújítása előtti állapotában volt építészetileg értékes. Az ’50-es években elkezdett, majd a ’70-es évekre elkészült metró állomásainak burkolata értékes kőzetekből készült, művészi szintű minőségét gazdagította a színek és az anyagok sokfélesége is.

A mai Stadionok (volt Népstadion) megállónál az oszlopokat gerecsei és süttői édesvízi mészkő, a padlózatot a Kola-félszigetről származó anortozit takarta. A Keleti pályaudvar állomásának siklósi márvány oszlop- és falburkolata volt.

A Keleti pályaudvar [forrás: www.metros.hu, a szerző felvétele]

Az Astoriánál szürke mauthauseni gránit, fekete anortozit, továbbá a Kola-félszigetről valamint a Dél-Uralból származó Koelga-márvány burkolatokat láthattunk. Batthyány tér falburkolata fehér márvány, padlóburkolata vörös gránit volt.

Az Astoria [forrás: www.metros.hu, a szerző felvétele]

Az állomásokat viszonylag egységes építészeti elv alapján alakították ki, de a burkolatok változatos színeivel mégis valamelyest egyedi arculatot kölcsönöztek számukra, mint a Blaha Lujza tér zöldes, vagy az Astoria okkersárgás mozaikcsempéje.

A Blaha Lujza tér [forrás: www.metros.hu, a szerző felvétele]

A 2000-es évek állomás-rekonstrukciós programja sajnos számos értékes kőzetből álló burkolatot eltávolított, és helyette egységesebb, alapvetően piros és fehér tónusú arculatot hozott létre. Pedig a 2-es mertó felújítási koncepcióját a következő módon fogalmazták meg: „Az állomások egységes „Budapest” arculatot és esztétikusabb külsőt kapnak, de minden állomás mégis egyéni jelleget nyer. Összességében a felújítás után egy, a XXI. század elvárásaihoz méltó, európai színvonalú metróvonalat kínálhatunk a felszíni közlekedés alternatívájaként.” (www.metros.hu) Az idézett koncepció az egyedi falburkolatok drasztikus lecserélésével, s helyettük az egységes anyaghasználattal nem tekinthető megvalósultnak. Amennyiben a drága építőanyagokban (is) rejlett a kettes metró állomásainak építészeti értéke, megfontoltabb, örökségvédelmi szempontból előnyösebb döntésnek bizonyult volna, ha valamennyi helyen a felújítás után is megmaradtak volna a megállóknak korábban egyedi jelleget is biztosító burkolatok. Arra is van azonban példa, hogy a rekonstrukció után is megtartották az eredeti burkolóanyagokat, igaz, a padlóburkolatok több helyen maradtak meg, mint a falburkolatok. (A Blaha Lujza tér esetében sem a padló, sem pedig a falburkolat nem maradt meg.)

Az Astoria a felújítás után megmaradt eredeti burkolatokkal [a szerző felvétele]

Ezekben az esetekben megfelelő felületkezeléssel megóvták és a további használatát lehetővé tették azokat. Ehhez hasonló megoldással élhettek volna a lecserélt falburkolatok, oszlopok mozaikjai esetében is.

A 2-es metró építészeti értéke így a felújítása után kevésbé látható, ellenben figyelmeztető jel, hogy a felújítás előtt álló hármas metróval ez a fajta örökség ne tűnjön el.

Sidó Anna

A pályaudvarokról szóló cikkek következő megállója a Győr belvárosát érintő felújítási hullámból egyelőre kimaradó vasútállomás épülete. Az állomásépület elhanyagolt állapota - a győri lakosság részéről folyamatosan érkező panaszok és az ide érkező turistákat fogadó látvány miatt is – egyre égetőbbé teszi a fogadóépület renoválását.

A vasút új beruházási tervéből úgy tűnik hamarosan változtatni fog a helyzeten. A MÁV Zrt. állomás- és integrált ügyfélszolgálati fejlesztési programjának II. ütemében, 2014-2020 között újabb 60 állomás – köztük a győri is ‒ fő utasforgalmi épületét és létesítményeit újítanák meg, illetve építenék át. Szükségszerűen, hiszen ezek az épület jelenleg nem felelnek meg az EU-s akadálymentesítésre és energetikai korszerűsítésre vonatkozó szabályoknak. Sok, a II. világháború után épült állomás még ma sem, vagy csak az utóbbi években került korszerűsítésre, renoválásra, újragondolásra, mint a szintén az ’50-es évekből való, székesfehérvári- vagy a jelenleg még kivitelezés előtt álló debreceni állomásépület.

A győri pályaudvar felvételi épületének homlokzata a Honvéd liget tér felől (a szerző felvétele)

A felújítási munkálatok ezenfelül kulturális és gazdasági célokat is szolgálhatnak, előmozdíthatják, hogy az emblematikus vasútállomás épülete az európai szocreál turisztika (ld. Átrium projekt) egyik emlékezetes megállóhelye legyen. A győri vasútállomás, a történelmi értéket képviselő szocreál stílusjegyei mellett modern felfogású, monumentális igényű építmény. Funkcionális, letisztult, a korban új szerkezeti megoldásokkal kísérletező, képzőművészeti alkotásokat is magába foglaló, részletformák tekintetében is kifinomult épület.

A Pfaff Ferenc által a 19. század végén kibővített állomásépület képe (forrás: Almásy Zoltán képeslapgyűjteményéből)

Az 1953-58 között épített állomás-, és az új vágányhálózat terveit az UVATERV ( Út-, Vasúttervező Zrt.) szakemberei: Éhn József, Dianóczky János és Vas Dénes készítették el. A pályaudvart a II. világháborúban lebombázott, 1855-ben épített, majd 1894-ben Pfaff Ferenc által neoreneszánsz stílusban átépített állomásépület helyére emelték. Győr akkori legnagyobb beruházását képezte a Honvéd liget tér renoválása és beépítése. A neobarokk Városháza, a Honvédszobor és a századfordulós „iskola-paloták” alkotta téren modern szellemben elsőként, 1953-tól a vasútállomást és a hozzátartozó posta épületét kezdték el építeni. (Ehhez csatlakozott később a 60-as években épített, Révai Miklós Gimnázium új épületszárnya és a Lőrincz József tervezte turistaszálló.)

A pályaudvar és környéke rendezésének makettje, 1953 (forrás: Borbíró-Valló)

A hosszan elnyúló állomásépület homlokzatát és belső kialakítását tekintve is szimmetrikus elrendezésű. Középen tömegéből egy nagy léptékű, négyzetes épülettömb emelkedik ki, amihez két irányból csatlakoznak a sarokrizalitokkal lezárt mellékszárnyak. Az állomás csak a keleti oldaláról csatlakozik a vele egybeépített posta épületéhez, nyugati épülettömbje szabadon áll.

Kerényi Jenő: A szocialista Magyarország újjáépítése témájú fríze (forrás: kozterkep.hu)

A központi csarnok kiemelkedő, négy monumentális oszloppal és frízzel koronázott tömbje meghatározza a homlokzat tér felőli nézetét. A vízszintesen sávozott fehér mészkő lapokból épült homlokzat frízét a Kossuth-díjas szobrász Kerényi Jenő 1959-ben faragott alakos domborműve, a „Szocialista Magyarország újjáépítése" díszíti. Az oszlopos kő kapukeret mögött húzódik a három mészkőkeretes főbejárat és az üvegfalba épített óra.
A központi csarnokot közrefogó két sarokrizalit homlokzatát három vízszintes sorban ‒ a mellékszárnyakat két sorban ‒ mészkőkeretes ablakok tagolják, a bejárat szegmensíves záródású, szintén mészkőkeretes. A posta épületét árkádsorral megbontott, hosszanti elrendezésű oldalszárnnyal csatolták a keleti épülettömbhöz. Az épület a vasútállomással egy időben ‒ Vas Dénes tervei alapján ‒ készült, ezért a részletformák a posta épületén az állomás formáit ismétlik. A bejárati épülettömböt itt is kiemeli egy szobrászati alkotás, a timpanonban egy galambot útjára engedő női aktot mintázó dombormű.

A Vas Dénes tervezte, az állomáshoz kapcsolódó postaépület képe (fotó: Hartmann Gergely / moderngyor.com)

A modern felfogáshoz igazodva, nem jellemző a díszítettség, de ahol az építészeti elemeket díszítették, ott kifinomult megoldásokkal találkozunk. Ilyen részlet például a vaskeretek illesztéseinél alkalmazott szegecsek megmutatása vagy a szellőző nyílások rácsának karikát tartó, csavart kovácsoltvas díszítése. Ugyanilyen elegáns építészeti megoldás a négyzetes formák ellenpontjaként a mellékszárnyak párkányát díszítő tárcsás elemek. A posta épületének hasonló párkánydíszítése, a székesfehérvári vasútállomás rokon szellemiségű belterének festett párkány sordíszével egyezik. A kör alakú motívumokkal összhangban vannak a bejáratok üveg kapuszárnyain kört formázó faburkolatú fogók, belőlük sugárirányban kovácsoltvas pálcák futnak ki. Ezekhez a formajegyekhez kapcsolódik a sarokrizalitokat lezáró magas, egyenes záródású oromzat, aminek középmezőjében a párkány fölött egy félköríves, sugárirányban osztott, ablakot helyeztek el.

A vasútállomás kifinomult, modern felfogású részletformái (a szerző fotói)

A kívülről letisztult, nagyléptékű, impozáns épület rideg és zárkózott külső megjelenése mögött elegáns, világos, jól átgondolt belső tereket találunk. Ez a modern felfogás ötvöződik az épület szocreál stílus-jegyeivel, ami leginkább funkcionalista kialakításában, anyaghasználatában, épületdíszítésében és berendezési tárgyain érhető tetten. A legtöbb bútor, világítótest mára eltűnt, csupán a kőburkolatok, nyílászárók, a fém és fa korlátok, valamint a képzőművészeti alkotások maradtak meg.
A központi várócsarnok a vágányok felé is nagyméretű üvegfalakkal van megnyitva, a csarnok főbejáratának tengelyében juthatunk le az aluljáróba. A vasútállomás két szélső utasforgalmi épületrészének belső tereit szinte teljes egészében ezek a lejárók töltik ki. A Pfaff-féle átépítéskor épült aluljáróval egybekötött peron, Magyarországon az első ilyen megoldás volt.

A központi csarnok galériás belső tere (a szerző felvétele), és a lejáró mozaikja (forrás: kozterkep.hu)

A fogadócsarnokban két oldalt helyezkednek el a pénztárak és fölöttük a galériák, a mennyezet magasságáig futó, tagolatlan oszlopokkal. A belső tér burkolata sárga mészkőből és az ’50-es években divatos vörös márványlapokból készült. A vágányok felőli oldalon helyezkedik el a közlekedő, míg a város felőli oldalon nagyméretű terek találhatóak. A keleti közlekedő végén a lépcsőfeljáró falán, nagy meglepetésre egy utópisztikus mozaik-csemege, Konecsni György ‒ a ’60-as években több középületet is dekoráló festő – korai alkotása bújik meg. Az 1955-ben készített mű, egy galambot elengedő férfi aktot és árnyékát ábrázolja a nap fénylő sugarával. Az itt található jelenleg használaton kívüli lejáró egy átjáróba fut bele, ami külön az 1-es vágányhoz vezet.

A vasútállomás vágányok felőli oldala a teherlifteket rejtő építményekkel (fotó: Hartmann Gergely / moderngyor.com)

A vasútállomás homlokzata a sínek felől hasonló képet mutat, mint a térről nézve. Itt is a funkcionális tagolás érvényesül, azzal a különbséggel, hogy a bejáratok felett az eredeti terveknek megfelelően öntöttvas perontető húzódik végig az épület síkján. A fogadócsarnok déli homlokzata már csak egy-egy sávban van kirakva mészkőlapokkal, a párkány zónában izgalmas, hatszögű ablaknyílások sorával. A Győrbe érkező vonatokat a vágányok mellett a kőburkolatú építmények kapuként fogadják, amik a bennük rejlő liftekkel a posta teherforgalmát szolgálták ki a ’80-as évekig. Ezek a liftek a jelenlegi felújítási tervek alapján a későbbiekben az akadálymentesítést szolgálnák.
Funkcióváltásra szorulnának az állomás emeleti és földszint helyiségei is. Az oldalszárnyak emeleti része korábban a MÁV dolgozóinak, egyéb kiszolgáló funkcióknak, illetve egy nagyobb különteremnek adott otthont. Az egykor a közönségforgalomnak is megnyitott terület ma azonban zárva van, néhány iroda működik még itt.

A "bódésodás" jelensége, és a közlekedők üresen álló, megoldást jelentő helyiségei (a szerző felvételei)

A szárnyak földszinti helyiségeiben találhatóak a várótermek és a különböző szolgáltató funkciókat betöltő kisebb üzlethelyiségek (bolt, kávézó, virágárus, újságárus, a ’80-as években még egy tejbár is üzemelt). Ezek a rendezetlenül beépített „bódék” azonban méltatlanok az épülethez és távol állnak az egykori eleganciától. Számukra és egyéb szolgáltatóipari üzletek számára megoldás lehetne az üresen álló, funkcióvesztett kisebb földszinti és emeleti helyiségekbe való beköltözés. Hasonlóan kihasználatlan a földszinti váróterem, a keleti szárny egyik nagyobb helyisége, amit ‒ az ott tartózkodó gyanús alakok és a szállást kereső hajléktalanok miatt ‒ az utasok nem használnak. Ha ezt a teret egy vendéglátóipari egységeknek adhatnák át, az idő kellemesebben telne és valószínűleg a pályaudvar is rendezettebb, tisztább lehetne. Így az utasok elkerülhetnék a nehezen fűthető fogadócsarnokban való várakozást.

A mai váróterem egykori étterme, és a kávézó pultja a győri várat ábrázoló muráliával (forrás: fortepan.hu)

A Győr városának történelmi múltjához szervesen hozzátartozó állomás vasútépítészeti-, művészettörténeti-, és műemléki szempontból is értékes épület (1997-től helyi védelem alatt áll). Az ’50-es évekből megmaradt kisvárosias léptékű győri építmények mellett, a monumentális igényű, szocreál stílusú, ugyanakkor modern szellemű épületegyüttes egyetlen Győrben fennmaradt képviselője a posta és a pályaudvar. Korszerűsítése, karbantartása nem csak az utazóközönség, de a közelmúlt építészeti örökségének ápolása és a benne rejlő kulturális, turisztikai, gazdasági célú hasznosítási lehetőségei miatt is lényeges feladat.

(A cikk megírásához kiemelkedő forrást nyújtott a moderngyor.com pályaudvarról szóló bejegyzése.)

Horváth Zsuzsi

A kontinens első metróépítése, a budapesti egyes metró

Az M4 megállóinak megoldásai ma számos nemzetközi építészeti elismerést, díjat hoznak a főváros számára. A budapesti metró történetében ez az első vonal megépítésénél sem volt másként, az 1900-as párizsi világkiállításon a budapesti földalattit aranyéremmel díjazták. A magyar Millenniumnak talán nem is a Hősök tere, a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok együttese állított igazán emléket, hanem a földalatti vasút. A várost kirakatszerűen reprezentáló Andrássy út, s az alatta teljes hosszában végigfutó földalatti a történelem illusztrálásán kívül a kiállítás másik fontos célját, a modernizáció bemutatását szolgálta elsősorban, mely feladatra a Hősök terének historizáló épületei alkalmatlanok voltak. E heti bejegyzésünk a kontinens, illetve Magyarország első elektromos kéregvasútjának és a kevésbé ismert lejárati pavilonjainak történetét mutatja be.

1896. május 2-ától a nemzet Budapesten a honfoglalás ezredik évfordulóját ünnepelte. A hatalmas kiállítás nem csak az államiság fennállásának megünneplésére adott alkalmat, hanem a modernizáció mindenkit elbűvölő folyamatának is, valamint lehetőséget nyújtott a főváros terjeszkedésének bemutatására. Budapest ekkor formálódó (ön)képének jelentős létesítményei a városi infrastruktúra és építészet örökségének mai napig meghatározó részei.

Az új Andrássy úton végigfutó közlekedés problémáinak megvitatása már jóval az 1896-os millenniumi kiállítás kérdései előtt napirenden volt. Az 1885-ös és főleg a közeledő 1896-os kiállítással kapcsolatosan felmerülő igény, hogy a Városliget teljes mértékben elérhető legyen, késztette Balázs Mórt, a Budapesti Városi Villamosvasút Társaság igazgatóját, hogy a belváros és a park közt földalatti vasút építését kezdeményezze. A Siemens & Halske cég elkészítette a terveket, melyeket 1893-ban Bécsben be is mutattak.

Ferencz József földalatti villamos vasút / Az Andrássy út kereszt szelvénye a földalatti villamos vasút Váczi körúti állomásánál, s.d. ma 1896, György Klösz (KM B.VIII.76)

A budapesti földalatti tervei kísérleti tervek voltak: a vagonok egy speciális, földkéreg alatt vezetett elektromos vezetékkel működtek, melyet kifejezetten a földalattihoz terveztek. A vonal teljes hossza 3,68 km volt, melyből 3,22 km a föld alatt húzódott a Gizella tér (ahol a kiállítás központi jegypénztára állt) és a Városliget között, ahol végül a föld alól a felszínre jött. Az alagutat nyílt színen ásták ki és közvetlenül az útfelszín alatt futott 4,25–4,45 méteres mélységben. A kéreg alatti építkezést főleg a körút és a Sugárút találkozásánál, az Oktogonnál lévő fő szennyvízgyűjtő csatorna indokolta, mivel mindenképpen fölötte kellett megépíteni az alagutat. A modernség további jele volt továbbá a 350 voltos kettős felsővezeték is.

A metró építését a majdani vonal két végéről 1894. augusztus 7-én kezdték el, s a munkálatoknak 1896. április 1-jén be kellett fejeződniük. A 21 hónapon át tartó, vasárnapokat sem kímélő, 1200 munkást alkalmazó építkezés végeztével a vonal ünnepélyes megnyitóját 1896. május 2-án tartották.

A kisföldalatti építése az Andrássy út Városliget felőli részén. Forrás: fortepan.hu

Az újonnan megépült földalatti vasút hatalmas sikert aratott. A tömegeket vonzó kiállítás kiszolgálása mellett a vonal fontos csomópontokat és intézményeket kötött össze: a Gizella teret a Deák térrel, a Váci úttal, az Operával, az Oktogonnal, a Vörösmarty utcával, s végül az Aréna úti (ma Dózsa György út) megállóval. A végállomással a földalatti a Szépművészeti Múzeumhoz, a Műcsarnokhoz és a Városligethez érkezett, s ezzel teljesítette fő célját, a látogatók közlekedésének megkönnyítésével a kiállítás elérését.

A metró vonalán elhelyezkedő állomásokat végtelen egyszerűség jellemezte: az építmény leghangsúlyosabb elemei a szegecselt vaspillérek voltak, melyek díszítésként öntöttvas fejezetet kaptak, és amelyekhez a mennyezetet behálózó vas gerendák csatlakoztak. A falakat a pécsi Zsolnai gyárban készült pirogránit csempék borították. A metró állomásainak legkarakterisztikusabb elemei a – végül csupán ideiglenes jellegűnek bizonyult – lejárati pavilonok voltak. A Földalatti Villamos Vasút Rt. a berlini születésű Brüggemann Györgyöt és Schickedanz Albertet kérte fel a lejárati pavilonok megtervezésére. Brüggemann öt pár lejáratot tervezett: a Váci úti, a Vörösmarty utcai, a köröndi, a Bajza utcai és az Aréna úti megállókét, valamint az ő nevéhez fűződik a Deák tér grandiózus pavilonja is.

Brügemann György Deák téri lejárati építménye. Forrás: magángyűjtemény + Ferencz József földalatti villamos vasút részvény társaság / Deák Ferencz téri állomás / Felülvizsgáti terv, 1930 január (KM, 75.3.303-31).

Az elismert építészt, Schickedanz Albertet bízták meg a legreprezentatívabb lejáratok, a Gizella tér és az Oktogon két-két pavilonjának megtervezésével.

Schickedanz Albert és Herzog Fülöp: A Budapest Földalatti villamos vasút lépcsőháza

Brüggemann lejárati pavilonjainak külső kialakítása érzékeltette a vasszerkezetet, az art nouveau strukturális jellegzetességei az épület láthatóvá tett bordázatának díszítő elemmé válásában jelentkeztek. A pavilonok oldalsó, a lépcső lejtését követő homlokzatán Palladio-motívum található, az oldalhomlokzat kialakításának esztétikailag kevéssé szerencsés megoldásaként. A Deák téri pavilon vasszerkezetű építményének fő jellegzetessége a széles, rácsos üvegtagolás volt, az építmény tetejét bádoglemezek, oldalait Zsolnay kerámiák borították. A Deák téri pavilonhoz áll a legközelebb Otto Wagnernek a bécsi Karlsplatzra tervezett állomása.

Otto Wagner karlsplatzi állomás terve. Fotó: Greymouser. Forrás: Wikimedia commons. 

A Brüggemanntól tehát teljesen eltérő Schickedanz-féle, téglalap alaprajzú, (3,20×8,74 és 5,35m magas) vasszerkezetes pavilonok formavilága a reneszánsz építészetben gyökerezik. Schickedanz épületeit bemélyített és címerrel díszített talapzat, falpillérekkel való tagolás, rácsos üveg és akrotérionokkal gazdagított félköríves timpanon jellemezte. A közönség véleménye szerint ezek az építmények inkább a Loretto-kápolnára hasonlítottak, mint a metró lejárataira. Az építményt – külső színezése révén – számos 1400-as évekből való itáliai emlékkel lehet párhuzamba állítani így például a peruggiai San Bernardinoval, a paviai Certosával, a bergamoi Colleoni-kápolnával, a velencei SantaMaria dei Miracolival vagy a Scuola Grande di San Marco.

Santa Maria dei Miracoli, Velence. A szerző felvétele.; Mauro Codussi (1440-1504 ca.), Pietro Lombardo (1434-1515), a Scuola Grande di San Marco Velencében, 1490. A szerző felvétele.

Mindezek mellett azonban Magyarország területén is léteztek olyan emlékek, melyek mintául szolgálhattak Schickedanz számára, ilyenek például a pesti Belvárosi plébániatemplom vagy a pécsi székesegyház tabernákulumai.

A Dózsa György úti (Hősök tere) lejárati pavilonon 1897-ben. Forrás: egykor.hu

A közönség által túlságosan sosem kedvelt Schickedanz-pavilonoknak szomorú sors jutott. A Gizella téri pavilonokat a Vörösmarty-emlékmű építésére hivatkozva 1911-ben bontották le, az Oktogonon álló, városképi és közlekedési szempontból is problémásnak ítélt pavilonokat pedig 1912-ben távolították el. A bontást tárgyaló fővárosi közgyűlésen a lejáratokat „majolika kriptaként” emlegették. 1924-ben Brüggemann pavilonjainak is hasonló sors jutott. Mind Schickedanz, mind Brüggemann tervei az ízlésváltozásnak estek áldozatul: a magyaros szecesszió elterjedésével, 1911-ben a „reneszánsz” kápolnák látványa idegenné vált. 1924-ben a funkcionalista építészet térnyerését megelőző neobarokk felfogás szerint Brüggemann épületei már bántónak tűntek, így a bejáratokat egyszerű fém balusztrádok váltották fel. Csak az Operánál lévő, a lejárati lépcsőt keretező, egyszerű balusztrádokból álló lejáratok maradtak meg, melyeket már eredetileg is ilyen visszafogott formában tervezett az építész. 

A budapesti földalattival az 1900. július 19-én megnyitott a párizsi egyes vonal mutatja a legtöbb hasonlóságot. A budapestivel megegyező technológiával épített, közvetlenül a földfelszín alatt futó vonalat egy nagy esemény, a világkiállítás és az ahhoz kapcsolódó olimpiai játékok alkalmából tervezték. A párizsi vonal a város két nagy közparkját, a Bois de Boulogne-t és a Bois de Vincennes-t kötötte össze a központtal. A vonal valójában egy még 1898-ban hat elemből eltervezett hálózat első eleme volt, amely idővel fokozatosan ki is épült.

Paolo Cornaglia
(fordította: Sidó Anna)

Az írás a CentrArt Egyesület 2012. évi évkönyvében megjelent tanulmány sajtó alá rendezett változata
elérhető: Opus Mixtum I.

A 4-es metró állomásai

A nemrégiben átadott 4-es metró vonalának építkezését nagy sajtóvisszhang kísérte. Szó volt már hasznosságáról, szerkezeti újdonságairól, anyagi vonzatáról, de miután átadták, szólni érdemes a megállók művészi értékéről is, hiszen Budapest eddigi metróvonalaihoz képest egy teljesen új koncepcióval találkozhat az utazó közönség.

Keleti pályaudvar (a cikkben szereplő képek a szerző felvételei)

A 4-es metró ötlete eredetileg az 1970-es évek elejéről származik, de maga a kivitelezés csak 2006-ban kezdődött el. Az új metróvonal csaknem 8 km hosszú, ami körülbelül 15 és 30 méter közötti mélységben található. A 10 állomást magába foglaló vonal a Kelenföld vasútállomás és a Keleti pályaudvar között húzódik, és általánosságban elmondható, hogy a látszó beton használata az alapkoncepció egyik legfontosabb eleme. Ezt, az önmagában igencsak rideg, szürke és monoton hatású anyagot társították színekkel, fényekkel és különböző anyagokkal, ami ezáltal igazán érdekes. Így építőművészeti szempontból értékelhető kompozíciókat hoztak létre olyan terekben, amelyeket az emberek rendszeresen használnak és a hétköznapok szerves részét képezik. Előnyös, ha egy ilyen anyagnak a funkcionalitáson túl kellemes, barátságos hatása is van, és természetesen az sem utolsó szempont, hogy a földalatti világ az ember számára idegen környezet, mentes a természetes fénytől, ami adott esetben nyomasztó lehet.

Kelenföld vasútállomás

Észrevehető egyféle csoportosítás az állomások között, ennek megfelelően a két végállomás, a Keleti pályaudvar és a Kelenföld vasútállomás az egész metróvonalnak egyfajta keretet képez. Ezek a megállók egyszerűek és letisztultak, hatásuk leginkább a látszóbeton alkalmazásának és a térélménynek köszönhető, amit az átlag budapesti metróállomásokhoz képest különösen nagy belmagasság és a beszűrődő természetes fény teljesít ki.

II. János Pál pápa tér - peronszint

A II. János Pál pápa tér szerkezetében leginkább a két végállomáshoz hasonlít, de itt már megjelennek a színes részletek: a peron közepén található padok magas üveg háttámlákban, amelyek a peron két haladási irányát is elválasztják. A sárga és a narancs meleg színeit használtak a tervezők fehérrel kiegészítve, melyek főleg központi elhelyezésük miatt hatékonyan oldják a beton ridegségét.

Rákóczi tér állomás - mozgólépcsők

A Rákóczi tér és a Kálvin tér megállói a legfuturisztikusabb megjelenésűek, ezekben a látszóbetonon kívül is a hideg, fémes színek és anyagok dominálnak, erre a hatásra segít rá a fényhasználat is. Az összhatást a Rákóczi tér esetében csupán a mozgólépcső tere feletti lefedés formái, a fekete alapon fehér körök teszik némileg barátságosabbá, a Kálvin tér esetében pedig a fehér alapú színes, kézírást imitáló mozaik.

Rákóczi tér - peronszint

Kálvin tér - az állomás légtere a mozgólépcsőkkel

A következő párost a Fővám téri és a Szent Gellért téri megállók képezik, amelyekben a nagy belmagasságú tér felső részébe a tervezők beton rácsszerkezetet építettek. Ez a megoldás bizonyos mértékig lezárja teret, mégis lehetőséget nyújt arra is, hogy a valódi magasságot kifürkészhessük. Emellett olyan organikus hatású a rácsszerkezet, hogy a peron minden pontjáról más és más látvány tárul fel , ami különösen izgalmassá teszi a térélményt. A Szent Gellért téri megállóból a peronok falainak mozaikjait kell kiemelni, melyek ötletesek, viszont a metrón érkezőknek optikai hatása miatt zavaró lehet.

Fővám tér (b. és k.) és a Szent Gellért tér (j.)

A Móricz Zsigmond körtér esetében a tervezők két szintre osztották a peron belső terét, az alsó, közlekedő szintet a sínek és a peron közötti fal színes téglalapokból álló burkolata határozza meg, amihez a tiszta színeken kívül zöldet, narancsot, lilát és fehéret használtak. A tér felső részét, a beton pántok feletti homogén betonfelületet kékes-lilás fénnyel világítják meg, ami szintén hideg hatású és kontrasztban áll az sokszínűsége miatt vidám hangulatú közlekedő résszel.

Móricz Zsigmond körtér - peronszint

Az Újbuda-központ és a Bikás park az a két megálló, ahová az ember jelenlétét és a természetet a leginkább megpróbálták a tervezők becsempészni. Az Újbuda-központ megállónál az előbbi a meghatározó elem. Ebben a megállóban a mozgólépcsőket keretező fal repesztett üvegborítást kapott, aminek sejtelmes csillogása a megfelelő megvilágítás esetén magával ragadhatja az utazót. A következő említésre méltó részlet a peron feletti rideg, fémes anyag plasztikus, megtört felülete, ami egyféle burkot képez az ember számára a hatalmas térben. A peron végén található a megálló legizgalmasabb része, a hatalmas rogyasztott üvegfal, amiben az emberi lét konkrét nyomai fedezhetőek fel, így egy befőttes üveg lenyomata, kéz- és lábnyomok, vagy például egy rajzolt nap. A Bikás parki megállóban egyszerre érzékeltették az ember és a természet jelenlétét, növények, virágok láthatók a peron és a sínek közötti üvegfalon, valamint a peront lezáró falakon is. A padok különböző színű üveg háttámláit pedig gyerekrajzokkal díszítették, anyuval és apuval, autóval és tündérekkel. Ennek a megállónak kiemelendő színvonalú felszíni kiképzése van, ami háromszögű üvegrácsozatával és formájával leginkább a Bálnára hasonlít, és lehetővé teszi a természetes fény beszivárgást a földalatti térbe.

Montázs a dél-budai állomásokról

A 4-es metró megállóiról összességében elmondható, hogy olyan, építészeti szempontból friss gondolatokat jelenítenek meg a Magyarországon eddig ismert ilyen típusú építkezések között, amelyek minőségi kivitelezésű és művészi értékkel bíró alkotásokat, „tér szobrokat” hoztak létre, amelyek a jövőben örökséggé fognak válni.

Bikás park állomás felülvilágítója

Varga Orsolya

A megújuló Várkert Bazár talán legfeltűnőbb új eleme a hatalmas mozgólépcső. Rozsdavörös teteje némiképp megváltoztatja az összképet, Pestről is jól lehet látni. De vajon miért kell egyáltalán mozgólépcső a várba? És miért pont a Várbazárból indul?

E kérdés az egész Budai Vár jelenlegi elrendezésének rákfenéjéhez kapcsolódik. Ugyanis a közvélemény némi fogalomzavarban szenved a várhegy déli lejtőivel kapcsolatban. Sok esetben a várhegy sziluettjét felségesen uraló kupolás épületet – hivatalos nevén Budavári Palotát – azonosítják a várral. Holott ennek az épületnek a történetileg relevánsabb neve: Királyi Palota (esetleg kiegészülve a „budai” vagy „budavári” jelzővel). A külföldiek útikönyvében ezen a néven (Royal Palace) szerepel, így groteszk módon épp a magyar közönség nincs tudatában a hely jelentőségének. Szerencsére itthon is egyre gyakrabban emlegetik ezen a néven, mely mindenki előtt világossá teszi mibenlétét: itt állt Magyarország legfényesebb királyi rezidenciája Zsigmond királytól a II. világháborúig. Ezt a palotát pedig szükségképpen díszes kertek, az ún. királyi kertek vették körül valamikor.

A Várkertbazár látványterve, északkeleti irányból - 2013

A középkor soktornyú palotáját még erődrendszer védte, vaskos várfalakkal, bástyákkal. Egyes lépcsőzetes várfalak levezettek egészen a Dunáig. E várfalaktól védve épültek a palota köré a reneszánsz kertek Mátyás korában, melyek aztán a török idők martalékai lettek. Az új, 18. századi barokk palotát építtető Habsburgok a 19. században romantikus tájkertet létesítettek az egykori erődfalak romjait mélyen betemetve. Ezek a kertek egyre fejlődtek, gazdagodtak évszázadokon át. Ennek a gazdagodásnak legnagyobb lépése volt a Várkert Bazár felépítése. A kiegyezés után még lerobbant házsor tűzfala határolta ezeket a szép kerteket a Duna felől. Ekkor döntöttek úgy, hogy lebontják, és a helyére valami uralkodókhoz méltót építenek. A Várbazár tehát egy díszes kerítés, amin kapuk is vannak. Ezek a kert, illetve a palota lépcsőihez vezettek, mert az egészet arra találták ki, hogy az uralkodói pár innen felsétálhasson lakhelyére. Ez végül nem vált valóra, mivel az udvar ritkán tartózkodott Budán. Erzsébet királyné szerette itt egymaga elhagyni a palotát. Lesétált a kertbe vezető lépcsőkön, onnan a Várbazár egyik (azóta róla elnevezett) díszlépcsőházán keresztül a Duna-partra, ahol a kikötőben várta Ausztriába induló gőzhajója. A két világháború között Horthy Miklós is e lépcsőházon át ment le a Dunához, ahol motorcsónak várta és vitte a parlamentbe, ha informális látogatást tett.

A Várkertbazár látványterve, délkeleti irányból - 2013

A II. világháborúban e kertek sok kárt szenvedtek. Helyreállításukra pedig nem került sor, mert mind a régész-építész szakma, mind a hatalom előnyben részesítette a középkor emlékeinek bemutatását. Így a majd 300 éve létező kertészeti együttest az ásatások érdekében teljesen legyalulták, helyenként 5-6 méterrel csökkentve a talajszintet. Emiatt megsemmisültek a teraszok balusztrádos mellvédjei, a lépcsők, szökőkutak szobrok és üvegházak, illetve elpusztult a teljes növényállomány (egyetlen kivétellel: a József Nádor ültette japánakác nem).Számos átjárót befalaztak, szinte áthatolhatatlanná váltak a déli várlejtők a Duna felől. A palotába csak a Clark Ádám tér felől, vagy délnyugatról, a BTM déli bejáratán át lehetett feljutni. Az Ifjúsági Park 1961-es megnyitásától két évtizedig annak a déli felében működött szabadtéri szórakozóhely, de az északi épületrészek zárva maradtak.

A mozgólépcső helyének előkészítése, 2013 (forrás: varnegyedonline.hu)

A mostani rekonstrukció legnagyobb erénye az Ybl-architektúra aprólékos restaurálása mellett a feljutási lehetőségek megteremtése új és újranyitott közlekedőkkel. Megközelíthetővé válik a palota előtti Savoyai terasz szintje a Várbazáron keresztül, akár kerekesszékkel is. Az Ybl térről a kert szintjére feljuthatunk a középső rámpákon, az Erzsébet lépcsőn, illetve az északi pavilon kupolás lépcsőterén át. A kertből kanyargós sétautakon vagy a fedett mozgólépcsőn, esetleg a kortinafal tetején lévő óriáslépcsőn sétálhatunk a felső sétányra. Innen további lépcsőkön vagy lifttel jutunk majd a középkori palota zárt udvaraiba, ahonnan a BTM-be is beléphetünk egy új, itt nyíló bejáraton át. A Keleti zárt udvarból acéllépcső visz fel a Déli kortinafal járószintjére (ennek végén áll a Mária-szobor). Innen egy új függőfolyosón mehetünk végig észak felé a Savoyai-szoborhoz, ez a középkori gyilokjáró útvonalát teszi újra bejárhatóvá. Tervbe vették a déli zárt udvarok körüli gyilokjárók helyreállítását, aminek köszönhetően újra teljesen körbejárhatóvá válna a palota. Kínálkozik azonban majd egy alternatív feljutási lehetőség is az Ybl tér felől. Ez a fedett vízhordó lépcső, amin a középkorban vitték fel a vizet a palotába. Alagútszerű terében meredek lépcsőn mehetünk fel a kazamata folyosóig (ami a Zsigmond kaputorony alatt levő farkasveremig vezet). Ha ezen a középkori rejtett lépcsőn érkezünk, akkor földalatti csigalépcsőkön mehetünk tovább a zárt udvarokba.

A mostani építkezés végeztével először válnak a nagyközönség által bejárhatóvá ezek a felvezető útvonalak. Remélhetőleg megtelik élettel a várhegynek ez a része is. Mi, városlakók az idelátogató turistákkal együtt pedig várvédő őseink és egykori uralkodóink nyomain haladva fedezhetjük a fel a Budai Vár rejtett zugait.

Székely Márton

Öt évig tartó restaurálási és felújítási munkálatok után Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Miskolctól 25 km-re északra, Edelény városában megnyílt a Bódva-folyó szigetén álló L’Huillier–Coburg-kastély. Ezt a jelentős műemléket 1716–1730 között építtette az Elzász-Lotaringiából származó Jean-François L’Huillier báró. 1770-ben unokája, gróf Esterházy Istvánné született Forgách Ludmilla hat szobát rokokó falképekkel díszíttetett. A festő a felvidéki Lieb Ferenc volt, aki jelenlegi tudásunk szerint ezzel Magyarország legnagyobb egybefüggő kiterjedésű világi rokokó falképciklusát hozta létre.

1831 és 1928 között az edelényi uradalom a Koháry-Coburg hercegi család tulajdonában állt, aki hivataloknak adta ki az épületet. A család 1910–1913 között Ray Rezső Vilmos építész tervei alapján felújíttatta a rossz állapotba került kastélyt, s Mátrai Zoltán kovácsmester ekkor készíttette el a ma is látható kovácsoltvas kaput. Miután azonban a hercegi család eladta az uradalmat az államnak, a kastély romlásnak indult. Már 1921-ben a bérlők szétbontották a kápolnát, majd lakásokat és további hivatalokat alakítottak ki az épületben. A II. világháború után ezek az állapotok csak romlottak, mígnem 1986-ban az épületet kiürítették, ami így több mint egy évtizedig gyakorlatilag gazdátlanul állt.

Az edelényi kastély főhomlokzata [fotó: Batár Zsolt, Edelényi Kastélysziget].

A kastélyt 2001-ben vette kezelésbe a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága, és 2006-ban kezdte el egy turisztikai projekt kidolgozását, ami lehetővé tette az épület restaurálását és helyreállítását. A munkálatokat 2009 őszén kezdték el, míg végül 2,4 milliárd forintos európai uniós támogatásból újult meg a kastély, valamint a körülötte lévő 5,1 hektáros park, és létrejött egy új kulturális és turisztikai központ, az Edelényi Kastélysziget. A Műemlékek Nemzeti Gondnoksága utódszervezete, a Forster Központ 2014. április 5-én nyitotta meg az épület kapuit látogatók előtt. A kastélyfelújítással párhuzamosan 180 millió forintból újra élővé tették a Bódva-folyó holtágát, melynek eredményeként a szigetet ismét élő víz veszi körül. A projekt II. ütemében folytatódik a park déli részének és az épületbelső további egyharmadának a felújítása is 900 millió forintból. A felújításon nagyszámú történész és művészettörténész kutató, restaurátor, építész és egyéb iparos szakember dolgozott. A mellékelt képek jól érzékeltetik, hogy ez a csapat milyen munkát végzett az elmúlt években. Mégis azt kell mondani, hogy az Edelényi Kastélysziget most, sok befektetett munka után csupán csak a képzeletbeli nulla szinten áll. A célt tehát nemhogy nem érte el, hanem még csak most startolt és az út még előtte áll.

Felújítás előtt [a szerző felvétele].

Felújítás után [a szerző felvétele].

Restaurátor munka közben [a kép forrása: Edelényi Kastélysziget].

Kézcsókjelenet az urasági hálóban - restaurálás előtt [a szerző felvétele].

Kézcsókjelenet az urasági hálóban - restaurálás után [a szerző felvétele].

Az Edelénybe látogató utazó ugyanis a kastély megpillantásakor úgy érezheti, hogy egy UFO jelenséggel van dolga, hiszen a környezet nagymértékben elüt a kastélyszigettől. Edelény ugyanis az ország egyik leghátrányosabb régiójában fekszik: magas munkanélküliség, mélyszegénység, az ebből fakadó szociális és társadalmi problémák, tetézve az egyre inkább kiéleződő etnikai konfliktusokkal. Az utazó rögtön, önkéntelenül felteszi a kérdést, hogy hogyan fog ez a központ ilyen környezetben működni, milyen kilátásai vannak a jövőre nézve? A kérdés jogos, s a projektben dolgozók is feltették. Ők erre a következő választ adták: közösségépítés. A felújítás során hetente találkozót szerveztek a városi könyvtárban, ami minden érdeklődő számára nyitott volt. A lakosok első kézből szerezhettek információkat a munkálatokról, elmondhatták a véleményüket, és ami még fontosabb, megoszthatták a kastélyhoz fűződő emlékeiket. Elhozhatták családi fotóikat, történeteket mesélhettek, így egy idő után valódi közösség alakult ki, egy kis „mag”, amelyik hiteles információkat szállított a településen a felújítás aktuális állapotáról, ráadásul a lakosok jóindulatát is megnyerte. Megalakult a „Kastélybarátok Köre”, ami a történeti kutatásokban, archív fotók felkutatásában és az „oral history”-ban is nagy segítséget jelentett. A projektben dolgozók és a település lakói között így egy alapvető jó viszony alakult ki, ami a felújítás menetére is rányomta a bélyegét, valamint a jövőre nézve is bíztató.

A négy évszak szobája, a hajdani grófi szoba [Bay Judit felvétele].

Az urasági háló a kastély eredeti berendezéséhez tartozó kályhával és újonnan vásárolt korabeli bútorokkal [Bay Judit felvétele].

Forgách Ludmilla szobája újonnan vásárolt bútorokkal és az eredeti berendezéshez tartozó kályhával [Bay Judit felvétele].

Emellett a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága 2012-ben kidolgozott egy Edelényre szóló múzeumpedagógiai programot is. A projekt résztvevői kapcsolatokat kerestek a helyi iskolákkal, főleg a helyi gimnáziummal, melynek célja az volt, hogy az összes diák járjon a kastélyban, magáénak érezze a kastélyt, és az ott kapottakat szüleinek, családjának is tovább adja. Az elmúlt másfél évben közel 150 múzeumpedagógiai foglalkozásra került sor a kastély külön erre a célra kialakított múzeumpedagógiai szobájában és természetesen a festett szobákban, az ún. „történeti terekben”. A további cél az, hogy a II. ütemben a kastély fennmaradó egyharmadának földszintjét teljes egészében a gyerekfoglalkozások számára alakítsák ki, valamint ne csak az edelényi, hanem a környező településekről származó gyerekek is bekapcsolódhassanak a programba. Mindennek az etnikai feszültségek kezelésében is szerepe lehet, hiszen ilyen módon a magas számarányú roma lakosságból származó gyerekek is automatikusan eljuthatnak a kastélyba. Az épület jövője szempontjából ez pedig sarkalatos kérdés. Amennyiben ugyanis sikerül a helyieket érdekeltté tenni a kastély megőrzésében, amennyiben a sajátjuknak érzik, akkor vigyázni is fognak rá. De ez csak akkor következhet be, ha már gyerekkorban megszerettetik velük azokat az értékeket, amelyektől csak egy karnyújtás választja el őket.

Ha ez a program sikerül, akkor talán megérhetjük, hogy az Edelényi Kastélysziget nem UFO jelenség lesz Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, hanem a jövő egyik zálogává válik.

Tóth Áron
(a projekt művészettörténésze)

Ha valaki mostanában megfordult Dunaújvárosban, akkor bizonyára észrevette, hogy a köztereken építkezés, átalakítás és felújítás folyik. Ez alól nem kivétel a központ sem, bár már olyan régóta beszélnek az átépítésről és olyan régóta tervezik, hogy én személy szerint nem hittem a megvalósulásban. Sajnos csalódnom kellett, mert bár nem ellenzem a modern városrendezési törekvéseket, mégsem tudok egyetérteni velük, mikor a megújulás járulékos veszteségekkel jár.

A problémás épületegyüttes története szorosan összefonódik Dunaújváros építéstörténetével. Az első ötéves terv szerint 1949-ben döntött úgy a Magyar Dolgozók Pártja, hogy Duna menti vaskohászati kombinátot és lakótelepet épít. Az eredeti tervek szerint Mohácsra települt volna a gyár, ám a hidegháború miatt egy geopolitikailag kedvezőbb helyet, a dunapentelei löszhátat jelölték ki. A város építése 1950 májusában, a gyáré ugyanazon év októberében kezdődött. Főépítésznek a Chiléből frissen hazatért Weiner Tibort nevezték ki. A kezdeti modern szellemű törekvéseket hamar felváltotta a szocreál stílus, így történt, hogy a felépült pártház a szocreál építészet klasszikus példája mind a mai napig.

Intercisa Múzeum (régi Pártház), Weiner Tibor - Malecz Erika, 1951 (Fotó: Kálmán Viktor)

 Egyes városi legendák szerint az ötvenes évek végére Weiner maga is elavultnak látta a pártház épületét, és ennek fényében U alakban „körbeépíttette” a városrendezési tervhez alkalmazkodva. A valóságban 1959-ben kapta a megbízást az Sztálinvárosi Tervezőiroda a pártház főút felőli „eltakarására”. A beépítési terv három egyedi, földszintjén üzletsorral összekapcsolt pontház, és egy átjáró híddal hozzákötött sorház építését írta elő.

Bővítés, tanulmányterv, Juhász Péter, 1990 (Fotó: Alex Martin)

Ebben az időben az egyedi tervezésű épületek kivitelezéséhez az Építésügyi Minisztérium Tervezési Főosztályától külön engedélyre volt szükség, melyre majdnem egy évet kellett várni. Az épületek tervezését Baranyai Ferenc végezte, az engedélyezési tervek 1961 márciusára készültek el. Az üzletek és szolgáltató helyiségek belsőépítészeti tervét szintén Baranyai végezte, az épület végül 1963-ra épült meg.

Vasmű út 10/A - Korányi Sándor utca 1. ,Baranyai Ferenc, 1963 (Fotó: Kálmán Viktor)

Az együttes Dunaújváros központjában található, a főút mentén, a volt pártházat oldalról és hátulról határolja. Egyedi tervezésű, három, földszintjén üzletsorral összekapcsolt pontház, és egy híddal hozzákapcsolt, függőfolyosós sorház alkotja. A híd alatt szintén közút fut, tehát a pontházak mintegy „szigeten” kaptak helyet. A város hosszú főútján ez volt az egyetlen hely, ahol a közutak között park helyett lakóház kapott helyet. (Ebben talán szerepe lehet az eltakaró funkciónak is, de ez csak az én feltételezésem.) A Vasmű út felől megfigyelhető, hogy a házakat két nagyobb geometriai elem, egy álló és egy szélesebb, fekvő hasáb alkotja. A négyemeletes, ötszintes épületek egymás hasonmásai. A pontházakban szintenként 2-3 lakás található. A legfelső szinteket műteremlakások foglalják el mosókonyhával és szárítóval, így ezen az oldalon hatalmas panoráma ablakok kaptak helyet. A négyszintes pontházak álló téglatestét a földszinten kötötték össze, a sorházhoz az első szinttől a negyedikig tartó híd kapcsolja a sarkon lévő épületet.

Vasmű út - Korányi Sándor utca a Múzeum felől, a pontházzal összekötött sorház (Fotó: Alex Martin)

A pontházak közötti térbe épült be a Kortárs Művészeti Intézet, sajátos hangulatot adva a modern épületnek. Az Intézet a pontházak közti összekötő helyiségeket és a pincét foglalja el. Balról jobbra haladva, az első és a második pontház között eredetileg is beépített műterem volt, a második és a harmadik között viszont egy átjáró, amit csak a kilencvenes évek elején alakítottak át.

Kortárs Művészeti Intézet – Uitz terem, Juhász Péter, 1993 (Fotó: Alex Martin)

Mai állapotában az átkötő helyiségek panorámaablakos kiállító-helyiségként szolgálnak. A két kiállítóterem között egy kávézó is üzemel. Az intézet főbejárata a második és harmadik pontház közé esik. Szemből nézve egy átlós pengefalat láthatunk, amely középen szétválik, mintha „beleállt” volna valami a bejáratba. Az üvegajtós bejárat előtt félkörívesen, koncentrikus (fél)köröket leírva vezet egy lépcső a pinceszint felé. Ahhoz, hogy teljesen lejussunk, át kell lépnünk a pengefal nyílásán. Az átépítést Juhász Péter helyi építész tervezte 1995-ben.

KMI bejárat és pengefal (Fotó: Alex Martin)

A sorház függőfolyosós, mely a lépcsőházi tömbből, vagy a sarkon lévő pontházból az összekötő hídon keresztül közelíthető meg. A lakószintek alaprajza azonos, szintenként 9-9 lakás kapott itt helyet. „Az összekötő híd járólemezeit konzolosan két, műkővel burkolt vasbeton láb támasztja alá, északi oldala üvegezett, déli oldala nyitott, a lépcsőházi ablakoknál is alkalmazott műkővel burkolt, előregyártott vasbeton bordák tagolják, csakúgy, mint a függőfolyosót.” (Barka Gábor – Fehérvári Zoltán – Prakfalvi Endre: Dunaújvárosi Építészeti Kalauz 1950-1960, 96.)

Függőfolyosó a Vasmű út felől (Fotó: Alex Martin)

Az épületre már régóta ráférne egy szakszerű renoválás. Több helyen omlik a vakolat, az alapok kívülről áznak a pince felé, és funkcionális problémák is felmerültek. Ezt megelőlegezve 2011-ben lezárták először az autós, majd a gyalogos forgalmat az összekötő híd alatt. Eközben a régi Pártház – ma múzeum – előtti tér nagyszabású átépítését is tervezték már. Ehhez 2012 nyarán a látványterv is elkészült, amely sétálóutcáival és szökőkútjaival rendkívül látványos és lakóbarát. A város összesen 1,8 milliárd forintból gazdálkodhat, ebbe beletartozik a sétálóutca kialakítása, az önkormányzat egyik épületének átalakítása és a térrendezés is. Véleményem szerint ezzel a projekttel függhet össze az a döntés, amelyet 2013. április 25-én hozott a városi közgyűlés, mely szerint 15 millió forintot szavaztak meg az átjáró elbontására. Sajnálatos módon ezt nem húzták-halasztották olyan sokáig, mint a felújítási munkák előkészítését.

A lebontott híd (Fotó: Alex Martin)

Befalazott átjáró (Fotó: Alex Martin)

Habár a fent említett épületegyüttes nem áll sem műemléki, de még csak helyi védettség alatt sem, a város építészeti emlékeit felvonultató Építészeti emlékek tanútjának 23. állomása, tehát szerves része a városképnek. Amellett, hogy a függőfolyosó eltávolítása megbontotta az épületegyüttes egészét, a lakók számára sem praktikus. Funkcionális szerepe volt az átjárónak a lakások megközelíthetőségében is. Emellett a függesztett megoldásra az áthaladó gépjármű- és a gyalogos forgalom miatt volt szükség. A lezárások jelentősen felborították a városközpont átjárhatóságát is. 

Építészeti emlékek tanútja (Fotó: Kálmán Viktor)

Fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy az országban szinte egyedülálló ez a fajta várostervezési és rendezési elv, ami itt érvényesült. Nem kevésbé jelentős, hogy a szocreál és a modern építészet ilyesfajta együttélését maga a város tervezője alakította és hagyta jóvá, aminek persze politikai okai is voltak, ám ez nem von le az értékéből, helyi jelentősége vitathatatlan. Roppant elkeserítőnek tartom, hogy nem sikerült úgy alakítani a megújulásokkal járó beruházásokat, hogy megmenthető legyen az átjáró. Főleg úgy, hogy az épület másik felében egy kulturális intézmény működik, igaz, sajnos mostanra csak döcögve. De ez már egy másik történet.

Újraértelmezett átjáró (Fotó: Alex Martin)

Nagy Annamária

Aki mostanában elvetődik a Bajcsy-Zsilinszky út Teréz körúti torkolatához, bizarr teremtménnyel találhatja magát szemben. Az Eiffel Palace névre keresztelt, nemrégiben átadott irodaházról nekem legalábbis az ókori görög mitológia rémítő szörnyszülöttje, az egyszerre oroszlán- és kecskefejű, kígyófarkú kiméra (ógörögül Χίμαιρα) jutott eszembe. A populáris kultúra kedvelői számára talán még érzékletesebb hasonlatnak tűnhet, ha John Carpenter amerikai filmrendező mára klasszikussá érett műve, A valami (más fordításban A dolog, eredetileg The Thing) címmel bemutatott horror félig ember, félig idegen lényét állítom párhuzamba a nevezett épülettel. Ez a budapesti „valami” ugyanis − filmbéli megfelelőjéhez hasonlóan – ruha módjára ölti magára áldozatának külsődleges vonásait, hogy abból mintegy kitörve alaposan ráijesszen a nagyérdemű közönségre. Miként az alábbiakból is kitűnik majd, e kreatúra emberi oldala meglátásom szerint a Légrády fivérek egykori nyomda- és lakóépületének torzójában keresendő.

Az arezzói és a budapesti kiméra - avagy összenőtt, ami nem tartozik össze.

Az Örökségfigyelőn olvasható írások többségétől eltérően nem kívánom részletekbe menően bemutatni sem az épület, sem az átépítés történetét, mivel ez utóbbiról kimerítő tájékoztatást kaphat az érdeklődő az irodaház 2014. március közepén történt átadása óta megjelent, többségében lelkendező hangvételű híradásokból. A jelen cikk nem az ezekben foglalt adatközlésekkel, sokkal inkább a hozzájuk fűzött értékítélettel kíván vitatkozni, azzal az egyszólamú kórusműhöz hasonlítható sajtóvisszhanggal, amely nem bír betelni az értékmentés eme „soha nem látott, új magaslatával”.

Elöljáróban három tényt kell leszögeznünk a Pesti Hírlap egykori, Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei szerint 1893-ban épült székházával kapcsolatban. Az első, hogy az épület nem élvez egyedi műemléki védelmet, a második, hogy most már nem is fog. Ami mégis megszólalásra sarkallta e sorok íróját, az nem egyéb, mint a harmadik tény, vagyis, hogy ez a ház egy Budapest műemléki jelentőségű területén elhelyezkedő, tehát területi védelem alatt álló, értékes és jobb sorsra érdemes alkotás volt. Az első, egyébként roppant sajnálatos tény magyarázza azt, hogy az örökségvédők az engedélyeztetés idején fennállt és pozitív irányban azóta sem igen változott jogszabályi keretrendszer közepette nem léphettek fel hathatósabban a ház megmentése érdekében. A harmadik tényként említett területi védelem ugyanis csak annyit tesz lehetővé a hatóság számára, hogy a műemléki jelentőségű területen álló ingatlan közterület felé eső homlokzatainak az építmény megjelenését érintő átalakításába, illetve felújításába beleszóljon. Hogy a falakon belül mi történik, arra érdemi ráhatása ez esetben nincs. E két körülmény pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy épületünkből jószerivel semmi sem maradt, ami műemlékké nyilvánításra méltóvá tenné. Mindebben természetesen a legfőbb szerep azt az elfogadhatatlan beruházói és építészi szemléletet illeti, amely vészesen terjed Budapesten, sőt, immáron vidéken is.

Kibelezve... (forrás: nol.hu) ...vagy lenyúzva? (forrás: www.ce-os.eu)

Lássuk, mi is történt a Bajcsy-Zsilinszky út és a Stollár Béla utca sarkán: a ház – divatos kifejezéssel élve – a faszádizmus áldozatává vált, magyarán kizárólag az utcai homlokzatokat tartották meg belőle eredeti helyükön. A jogszabályban foglaltak farizeusi értelmezésével valóban csak erre voltak kötelezhetőek az építtetők. A „rekonstrukció” tárgyában, 2012 januárjában és februárjában tartott két tervtanácsi fordulón legalább annyit sikerült kikönyörögni, hogy az épület legfőbb specifikumát jelentő öntöttvas szerkezetű, többszintes udvari folyosó, illetve a légies kialítású főlépcsőház nagyjából egykori megjelenését idézve épüljön vissza. Tehát ezeket az elemeket is eltakarították, majd a vadonatúj udvari architektúrára elé állították, lényegében megszüntetve eredeti építészeti kontextusukat. Megjegyzendő, hogy a tervtanács észrevétele, amelynek ételmében Korb és Giergl talán első jelentős műve szerepel a műemlékké nyilvánítandó fővárosi épületek listáján, továbbá intése, miszerint elfogadhatatlan, hogy a ház fővárosi védettsége pusztán az épület külsejére vonatkozzon, úgy látszik üres malaszt maradt.

Egy udvar metamorfózisa - I. állomás

Ami létrejött, az korunk tartalmatlan kényszerépítészetének tipikus példája. A beruházók – gyakran hangoztatott állításukkal ellentétben – ugyanis nem annyit tartanak meg az épületből, amennyi menthető, hanem amennyit kénytelenek megőrizni. Megvető cinizmus érződik a faszádizmus attitűdje mögött, amikor az építtetők a műemlékesek aggályoskodásának engedve egy ház alkotóelemeinek túlélésre ítélt darabjait összefüggéstelenül aggatják rá az új szerkezetre; „Ha annyira ragaszkodtok ezekhez a vacakokhoz, nesztek!” Az ilyen hozzáállás szülte megoldások valamennyi, építészet iránt minimálisan is fogékony ember számára tűrhetetlenek. Egyrészt könnyen belátható, hogy az épület történetiségének efféle tüntető meg nem értése, vagy inkább semmibevétele mindent eltöröl, ami okán a házra, mint múltunk továbbörökítésre érdemes emlékére tekintettünk. Másrészt semmilyen autonóm kortárs építészeti produktum sem keletkezik, csupán egy életképtelen hibrid, amelynek dicstelen rendeltetése nem egyéb, mint bizonyos üzleti körök rövid távú érdekeinek a kiszolgálása. A faszádizmus tehát nem csupán műemlék-, hanem építészetellenes cselekedet is, amennyiben tagadja annak számos írott és íratlan alapelvét. Azt a tételt például, amely szerint egy építészeti alkotás exteriőrjének és enteriőrjének szerves és logikus egységet kell alkotnia szerkezeti, funkcionális és esztétikai értelemben egyaránt.

Egy udvar metamorfózisa - II. állomás

Ezek fényében érthetetlen, hogy a nyomtatott és elektronikus sajtó képviselőinek többsége miért kívánja úgy beállítani a Bajcsy-Zsilinszky úton történteket, mintha az kulturális örökségünk megmentésének egy újabb, nagyszerű fegyverténye lenne. Akár tudatlanságról, akár érdekvezérelt manipulációs szándékról legyen is szó, az efféle ki nem érdemelt elismerésekre az Eiffel Palace-nek ítélt Reitter Ferenc Díj tette fel a koronát. Idézem: „A Reitter Ferenc Díjat az V. kerület Önkormányzatának Városfejlesztési, Műemlékvédelmi és Környezetvédelmi Bizottsága a kerület építészeti arculatának kialakításában, az épített környezet védelmében kiemelkedő tevékenységet folytató személyek és közösségek elismeréseként adja. (…) A díj azon személyeknek és közösségeknek adható, akik hosszabb ideje kiemelkedő eredménnyel tevékenykednek a kerület építészeti-környezetvédelmi életében, építészeti, műemléki értékeinek megőrzésében.” Nem világos számomra, hogy egy műemléki védelemre méltó, országos területi és fővárosi egyedi oltalom alatt álló épület 90 %-ának konténerbe hordása és szeméttelepre transzportálása mennyiben tekinthető értékőrzésnek. A legnagyobb jóindulat mellett sem tudok másra gondolni, mint hogy a jövőben végrehajtandó, hasonló szellemű merényleteknek kívántak ezzel a lépéssel kedvező fogadtatást generálni a kerület, a főváros és az ország lakosságának körében. 

Egy udvar metamorfózisa - végső állomás

Amit a fentiekben leírtam, egy újabb lépés volt Budapest Patyomkin-várossá változtatásának rögös útján. A történtek visszafordíthatatlanok, de a folyamat még megállítható. Ellenkező esetben fővárosunk világörökségi címének elvesztését kockáztatjuk, bár aligha kell hangsúlyoznom, hogy ez a legkevesebb, amit veszteségként elkönyvelhetünk majd.

Bátonyi Péter

A kolozsvári Mátyás-szobor felújításáról

A kolozsvári Mátyás király-szobor Fadrusz János szobrászművész főműve és a város méltán híres emblémája. Az emlékmű felállítása érdekében 1882-ben létrehoztak egy szoborbizottságot, melynek legfőbb feladata a szükséges összeg előteremtése, valamint a szobor terveivel kapcsolatos pályázat lebonyolítása volt. Miután a műalkotás fedezetét közadakozásból és állami támogatásból sikeresen összegyűjtötték, 1892-ben kiírták a pályázatot az emlékmű tervezésére, amelyet Fadrusz János nyert meg, aki így nyilatkozott a koncepciójáról:

A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között.

A kolozsvári Mátyás király-szoborcsoport a felújítást megelőzően (forrás: wikipedia)

A kétszeres életnagyságú, háromszögbe zárt szoborcsoport központi figurája Mátyás király büszke és győzedelmes, lovon ülő alakja, akit a fekete sereg vezérei vesznek körül, balról Magyar Balázs és Kinizsi Pál, jobbról pedig Báthory István és Szapolyai István.

Külön említést érdemel a Pákey Lajos -- Kolozsvár akkori főépítésze – által tervezett, faragott kőből készült, bástyára emlékeztető talapzat és az ehhez két oldalról ívesen kapcsolódó rámpák, melyek szintén bástyaszerű lezárásokat kaptak.

Még az 1902-es felavatás előtt a szoborcsoport gipszmintája az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet nyert.
Az immár 112 éves emlékmű korábban csak egyetlen komolyabb állagmegóváson esett át, 1942-ben, és bár igencsak masszív szerkezetnek bizonyult, az időjárás viszontagságai és a természeti környezet hatásai mégis jelentősen befolyásolták állékonyságát. A talapzatról leváltak darabok, megrepedeztek, bizonyos szobordíszek letöredeztek, megcsúszott a talplemez és az esővíz – jelentős károkat okozva – becsorgott a kompozíció belsejébe. Ezek eredményeként a szoborcsoport előredőlt hat centiméternyit, ami már halaszthatatlanná tette a felújítást.

A felújítás előkészületei és a megemelt lovasszobor (forrás: erdelyben.info)

A román és a magyar kormány összefogása révén 800 ezer eurót sikerült elkülöníteni a munkálatokra, melynek kivitelezője a nyilvános pályázat nyertese, a nagyszebeni Concefa Kft. lett. A munkálatok magyar és román szakemberek bevonásával 2009-től folytak; az ünnepélyes átadó ünnepségre 2011. április 2-án került sor.

A szoborcsoport és a talapzat helyreállítását megelőzően különböző vizsgálatokat végeztek és épületbiológiai, épületfizikai, talajmechanikai és épületmechanikai tanulmányokat készítettek, melyek felfedték a szoborcsoport állagromlásának pontos okait, ezáltal pedig azokat a lehetőségeket is, amelyekkel a későbbiekben meg lehet óvni az emlékművet a káros hatásoktól. A szándék nem az volt, hogy új talapzatot készítsenek, hanem hogy helyreállítsák az eredetit, viszont itt volt a legjelentősebb a kár. Az előzetes kutatás emiatt nagy szerepet játszott abban, hogy meg lehessen állapítani, melyek azok a részek, amelyeket már statikai okokból nem lehet megmenteni.

A felnyitott szobor és az időkapszula (forrás: mult-kor.hu) és az elemeire szétszedett talapzat (forrás: erdelyben.info)

A helyreállítás során egy méretes fa „dobozt” építettek a szobor köré, amiből megközelíthetővé vált a 11,6 tonnás levegőbe emelt szobor. A bronzlovat megnyitva a szobor belsejét is vizsgálhatóvá tették, így kiderült, hogy nincsenek a belsejében merevítő elemek, mert a megszokottnál nagyobb a bronz vastagsága. Csupán a ló lábában találtak merevítéseket, ami a rögzítéshez is kapcsolódott. A helyreállítás során kicserélték a korrodálódott vascsavarokat, melyekkel a kisebb egységeket kapcsolták össze, valamint beépítettek egy vízelvezetőt, hogy a belső páralecsapódás a továbbiakban ne károsítsa a szobrot.

A mellékalakokat leemelték a talapzatról és a tisztítás miatt szétszedték őket, végezetül a sérült darabokat kijavították és az évek során leesett díszítő részeket – melyeket addig a Kolozsvári Történeti Múzeumban őriztek – visszahelyezték.

A felújított emlékmű (forrás: wikipedia)

A talapzatot elemeire bontották és sorszámmal látták el, hogy a visszahelyezésnél mindegyik a korábbi helyére kerüljön vissza. Ahol az eredeti kő visszaépítése lehetetlenné vált, ott ugyanabból a süttői kőből készült másolatot használtak, amiből az eredetiek is készültek.

A példaértékű helyreállítás előképének a velencei Colleoni lovas szobor helyreállítása tekinthető, ahol szintén a helyszínen felépített védőépületben végezték a munkálatok zömét.

Varga Orsolya