Műemlékes szemmel a pesti Vigadó felújításáról
Általános érdeklődés övezi a Vigadó újranyitását. Nem is csoda, hiszen egy évtizedes zárva tartás után történt mindez. Az épület új felhasználója, a Magyar Művészeti Akadémia körüli közéleti viták – és a frissen csillogó aranyozás – árnyékában megkísérelünk a felújítás műemlékes vonatkozásairól beszámolni, minthogy az építészettörténész számára nem lehet mellékes Feszl Frigyes, és a magyar romantika építészete főművének sorsa.
Annál is inkább, mert ugyan kevesen tudják, de a budavári palota mellett ennek az épületnek az 1944–45-ös ostromot követő helyreállítása húzódott el a legjobban. A második világháború során teljesen kiégett épületet ugyan kívülről az ötvenes években rendbe hozták, de belülről csak az 1970–80 közötti rekonstrukció teremtett olyan állapotokat, hogy a Vigadó újra vendégeket fogadhatott. A kései megmentéséért azonban a ház nagy árat volt kénytelen fizetni.

Állapotok a nagyteremben 1945 után (források: Forster Központ Fotótára [b.]; fotomuzeum.hu - Csörgeő Tibor [j.])
A Vigadó ugyanis nem elég, hogy kiégett – vagyis hogy tetőszerkezete, zárófödémje megsemmisült, és ezzel éveken keresztül ki volt téve az időjárás viszontagságainak –, de egy jelentős részét le is bontották. Amit ma Vigadóként ismerünk, az a világháború előtti épületnek csak mintegy 65–70%-a. Az elveszett kb. egynegyed pedig pont azokat a kiszolgáló részeket foglalta magában, amely az épület dísztereinek működését segítette ki. Ez a bontás a régi épület fényében persze nem tűnik fel, mivel a Vörösmarty tér felé eső, hátsó részeket érintette. Azonban emiatt olyan kényszermegoldásokhoz kellett folyamodni, amelyek az épület megmaradt részeit is előnytelenül érintették.

A Vigadó lebontott részének jelölése vörössel (forrás: képeslap, kiegészítve a szerző által)
Hogy mit értünk ez alatt? Nagyszabású terekbe behúzott födémek és válaszfalak sokaságát, díszterek átalakítását, széttrancsírozását, világítóudvarok beépítését – vagyis az épület sűrítését. Mivel egy kisebb tömegű, és az eredeti kontúrjánál semelyik más pontján nem nagyobb épületnek kellett teljesítenie ugyanazokat az elvárásokat, nem volt más választás. Ezek az építészeti szempontból nem szerencsés adottságok vezettek oda, hogy az 1980-ra átadott épület belső képe igen alaposan megváltozott.

A Vigadó 1945 előtti alaprajza a lebontott rész vöröses jelölésével (balra; forrás: Arcitectura Hungariae - kiegészítve), és az oldalhomlokzat mai képe, melyet érdemes összevetni az archív képpel (jobbra; forrás: Google Streetview)
A leglátványosabbak ezek közül a nagyterem változásai voltak. A belmagasságot öt méterrel csökkentették, a plafon pedig a híresen rossz akusztika miatt modern, piramisszerű hangvetőket kapott. Az északról és délről kapcsolódó egykori kistermet és az úgynevezett csemegetárat (büfé) elfalazták, belső részletképzését (már ami megmaradt a háború és az évtizedes elhanyagolást követően) megsemmisítették. A korábban nyitott galériákat úgyszintén leválasztották. Födémet húztak be a Dunára néző nagytermi ablakok felső harmadának vonalában is. A főlépcsőház természetes világítása a mellette található két kis udvar beépítésével megszűnt. A földszint Vigadó térhez közeli, nagyvonalú, boltozott tereit födémekkel osztották több szintesre. Az egyedülálló belső kocsi-áthajtót pedig a középső, az előcsarnokot a lépcsővel összekötő egyharmada kivételével szintén födémbehúzással semmisítették meg. A tervezők szándéka szerint a belsőket az eredetit egyáltalán nem követve élénk, rikító tónusokkal színezték, ezzel az „intenzívebb élménnyel” pótolva a részben elveszett eredeti térélményt.

Az intenzívebb színélmény a Vigadó belső tereiben (bal: előtér; jobb: főlépcső - forrás: egykor.hu)
Ez az állapot állt fenn a 2004-es bezárásig. A korrekció lehetősége azonban felcsillant. A tömb Vörösmarty téri részén a háborús sérülései miatt lebontott Haas-palota és a Vigadó hátsó szárnyai helyén 1966–71 között felépült Országos Rendező Iroda (ORI) székházát ugyanis 2005-ben új tulajdonosa bontani kezdte egy új, multifunkciós irodaház felépítésének szándékával. Bár jelen sorok írójának nincs arról pontos tudomása, hogy komoly szintig jutottak volna a tárgyalások, azonban biztos, hogy a sajtóban felröppentek olyan hírek is, hogy a Vigadó pénzbeli megváltás fejében területeket kaphat új szomszédjában. Ilyen fajta együttműködésre végül a két zavaros történetű beruházás között nem került sor, és ismét azon kezdhették törni a fejüket a tervezők, hogy miként lehet kielégíteni a műemléki szempontok figyelembevétele mellett a megrendelői igényeket.

A Vigadó felújított külső homlokzata 2013. szeptemberében - az elrontott színezésű felső részt, azóta újrafestették (forrás: wikipedia.hu - Thaler Tamás)
Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a Vigadó újranyitása bárkinek is sürgető volna. És valóban, határozott állami koncepció nem is létezett arra nézvést, hogy mire is használná az állam a felújított épületet. Bár eközben azért a homlokzat felújítása 2007-ig megtörtént, és bizonyos belső szerkezeti munkák is megindultak. 2010 után az új kormányzat viszont a Magyar Művészeti Akadémia székházaként képzelte el a házat. A törvényszerű tervezőváltás és tervváltoztatások közepette sajnos a korábban kibontott zárófödém miatt a lépcsőházban található Than Mór freskó – tulajdonképpen az egyetlen épen megmaradt társművészeti alkotás – beázott. 2011-től viszont ennek köszönhetően nagyobb ütemben indulhatott meg a rekonstrukció.

A kibontott belső kocsiáthajtó a középrésztől észak fele fotózva - kb. a második csillártól elfele rekonstrukció (forrás: wikipedia.hu - Thaler Tamás)
Hogy pontosan milyen változtatások történtek az új felhasználó igényei szerint, azt nem tudjuk, ugyanakkor beszédes epizód lehet az egész felújítás történetére nézve, hogy az utcáról is látható belső kocsi-áthajtót megosztó födémet először kibontották a munkások, majd később visszaépült a födém, míg a beruházás utolsó fázisában ismét kibontották, és szerencsére így is maradt. Egy dologban tehát a kívülálló is biztos lehet: voltak vitás kérdések.
A megújult főlépcsőház (forrás: wikipedia.hu - Thaler Tamás)
Az átadott épületben sétálva számos pozitívumot fedezhetünk fel. A legelőször szembetűnő – és talán leglátványosabb – változás a rikító színű belső kifestés eltüntetése, valamint egy – vélhetően az eredetihez jobban közelítő – megnyugtatóbb színvilág felfestése. Az imént is említett kocsi-áthajtó eredeti méretében és fényében pompázva talán a felújítás legnagyobb nyeresége, amelyet remélhetőleg az üzemeltető sem lesz rest bejáratként működtetni. A lépcsőházban a restaurátoroknak szerencsére sikerült megmenteni Lotz freskóját.

A Vigadó nagyterme eredeti, 1945-ig fennállt állapotában (bal), és az 1980-ban lezárult rekonstrukciót követően, az akusztikát javító hangvetőkkel, kisebb belmagassággal (jobb; forrás: richpoi.com)
Az emeletre érve azon derűlátásunkat árnyalnunk kell. Legfájóbb talán, hogy a nagyterem födémjét mégsem emelték meg az eredeti belmagasság szintjéig. Az indok ismét hasonló, mint a korábbi helyreállításkor: a felette található helyiségek hasznos kialakítása miatt szükség volt az így nyerhető plusz térre. Viszont a korábbi prizmás plafonfelület helyett elkészült az eredeti másolata. A baj ezzel csupán az, hogy aki csak egy kevés arányérzékkel rendelkezik, rögtön észreveszi ezt. Persze lehet minderre legyinteni, hogy mit számít egy ekkora terem esetében az a pár méter, ugyanakkor nem gondolom, hogy szükség lenne felhozni más érvet, minthogy egymás mellé rakjuk a terem eredeti és mostani képét. Persze ne legyünk igazságtalanok: az északi és déli oldalon ismét egybenyitották a teret a korábbi kisteremmel és csemegetárral, és ezzel igen fontos tér-, és fénykapcsolatok jöttek létre – újfent. Ugyanakkor az emeleti galériák sajnos továbbra is lefalazva maradtak. Mindezzel együtt a nagyterem előnyére változott, de egy épület teljes rekonstrukciója esetén joggal lehet hiányérzetünk.

A nagyterem képe a rekonstrukciót követően. A pozitív irányú változás egyértelmű, az a megspórolt pár méter sajnos úgyszintén. (forrás: mtro.hu)
Sajnos ehhez képest is egyértelműen negatívak a mellékterekben vegyesen alkalmazott rekonstrukciók és kortárs belsőépítészeti megoldások. Sem a kisterem, sem a csemegetár kialakítása nem méltó az épület rangjához. Ha a nagyterem esetén azt mondtam, hogy kis arányérzékkel már feltűnnek a hiányosságok, a két melléktérnél ehhez a látás csodája is elegendő. Sajnos sem a korábbi rekonstrukció során, az egykori kisterem felett található színházterem miatt beépített ferde födém felöltöztetése, sem a Gothard Erzsébet belsőépítész nevével fémjelzett megoldások nem tudták megnyugtatóan megoldani az egyébként valóban nagyon nehéz szituációt. Ez utóbbiak olyan utánérzéses próbálkozások Feszl architektúrájának megidézésére, amelyek inkább nevetségesnek hatnak, semmint megnyugtatónak a megmaradt, rekonstruált eredeti részletek mellett.

Nehezünkre esik értelmezni a látványt, és ez még csak nem is a legelőnytelenebb szög. A ferdén lefele lépcsőző Feszl-féle architektúra utánérzet a maga nemében bravúrnak is lenne nevezhető.
A Vigadóra elköltött milliárdoknak köszönhetően a ház a jó pár ponton valóban közelebb tudott kerülni az ideális állapothoz, és ez mindenképpen nagy fegyvertény. Ugyanakkor pont az elvégzett munkák nagyságrendjét látva van hiányérzetünk. Optimistán annyit mondhatunk: nem baj, hagytunk feladatot a következő generációnak is!

Bónuszkép a jobb összehasonlíthatóság kedvéért.
Kelecsényi Kristóf Zoltán



























A palota 1880 körül Klösz György felvételén. A 19. századi átalakítások ellenére még a 18. századi tömegalakítás látható a képen. Még nem épült meg a Hauszmann-féle északi szárny és a közepén (a képen látható épület északi végén) emelkedő kupola. [a kép forrása:
A Hauszmann-féle palota az 1930-as években. Alatta a Várkertbazár. [a kép forrása:
A budavári palota napjainkban. [Dénes László felvétele, a kép forrása:
A Szent György tér nyugati oldala a II. világháború előtt. A Képen a királyi istállóépület látható, mögötte az alacsony épület a lovarda, a háttérben pedig az oroszlános kapu nyílik. [a kép forrása:
A kupola napjainkban. [a kép forrása:
A nagy trónterem 1894 körül Klösz György felvételén. A palota 18. századi szárnyában helyezkedett el. A szinte felismerhetetlenségig átalakított terem napjainkban a Magyar Nemzeti Galéria középkori szárnyasoltár-kiállításának ad helyet. [FSZEK Fotótár, a kép forrása:
A bálterem a Hauszmann-féle északi szárnyban. [a kép forrása:
A Mátyás-terem 1903-ban Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobrának kicsinyített másával. [a kép forrása:
A II. világháborúban megsérült Habsburg-terem. Nemsokára bontani kezdték... [a kép forrása: 








Az elpusztult óváros a Lorenzkiche tornyából. A kép tetején a súlyosan sérült császári vár és a Sebalduskirche, ahol az említett harcok zajlottak az utolsó napokban. A kép közepén láthatók a reneszánsz városháza romjai. Jól látható, hogy egyes épületek homlokzatai állva maradtak, míg más épületek teljes mértékben megsemmisültek. A téren látható nyolcszögű betongúla védi a gótikus Schöner Brunnent, a „szép kutat”.
Az újjáépített óváros a Lorenzkirche tornyából. A kép jobb felső oldalán az egykori császári istállók teljesen újjáépített hatalmas tetőzete látható. A Sebalduskirche, a városháza, a vár és a kevésbé sérültlakóházak újjáépültek. Az épületek jelentős része háború utáni, mégis megmaradt a város jellegzetes „tetőtája”. A Schöner Brunnen mögötti épület az új városháza. Jól láthatóan az újjáépítés még nem fejeződött be, több üres telek és tűzfal is feltűnik.
A város „kártérképe”: piros, sötétpiros: teljesen elpusztult, kék, világoskék: súlyosan sérült, fekete: sérült. A területnek csupán északnyugati része maradt sértetlen, legsúlyosabban érintett terület a Pegnitz-folyótól északra található legrégibb (és favázas épületeivel leggyúlékonyabb) terület. A romok eltakarítása után ez a terület a hatvanas évekig beépítetlen maradt, ezért a nürnbergi népnyelv „sztyeppének” nevezte el. [a kép forrása:
Gustav Hassenpflug pályázata a legújszerűbb. A megtartandó (illetve újjáépítendő) műemlékek szigetként, eredeti városi kontextusukból teljesen mértékben kiragadva, szoborként, emlékműként emelkednének ki a lakótelepszerű, zöldfelületbe ágyazott beépítésből. A javasolt beépítés ideálisan laza, a lakóházak kellően nagy távolságra állnának egymástól, elrendezésüknek köszönhetően jól benapozottak, gépjárművel könnyen megközelíthetők lennének. A területet több fő közlekedési út tárná fel, és kapcsolná össze a város többi negyedével. Az új negyed a modern elveknek megfelelően egyfunkciójú: lakóterület, csupán néhány helyen, a lehető legkisebb mértékben jelenik meg más területhasználat. A terv minden eleme „ideális”, ugyanakkor több veszélyt és problémát hordoz magában: a lakóházak közötti „senkiföldjét”, a zártsorú utcák és terek kiiktatásával megszűnő urbanitást, a funkciók elválasztásával kialakuló egyhangú „alvónegyedet”, a gépkocsi-központúságot. A terv megvalósítása ráadásul szinte lehetetlen volt, mert nagyarányú telekrendezést követelt volna.
Heinz Schmeißner és munkatársainak első díjas (és később kivitelezett) terve. A javaslat gyakorlatilag teljes egészében megtartja, értékként kezeli az eredeti utcahálózatot (jól leolvasható a város többek között a város első városfalgyűrűjének nyomvonala), és sűrűbb, városias beépítést javasol. Valódi, városi utcákat és tereket javasol kialakítani. Látszólagos konzervativizmusa mellett a terv számos új elemet tartalmaz: jól megfigyelhető, hogy mindegyik tömb keretes beépítésű, néhány helyen útvonal-korrekciók történtek, a városfalak előtti körút kiszélesítésével az óváros mentesült az átmenő forgalomtól. Utóbbi javaslat szinte csak ma számít igazán korszerűnek, hiszen a háború utáni évtizedek az európai városok gépjárműközpontú átépítésének jegyében teltek. Az átmenő villamosközlekedést is megszüntetné, a területet metróhálózattal kívánja a város többi negyedéhez kapcsolni. Az eredeti telekkiosztás csak kismértékben változna.
A Lorenzkiche előtti tervezett és megvalósított útvonal-korrekció látványterve Schmeißner pályaművéből. A templom a kúttól jobbra található, az előtte induló Königstrasse eredetileg keskeny, kacskaringós és magas épületekkel szegélyezett volt. Schmeißner itt az utca kiszélesítését kiegyenesítését javasolja, hogy így feltáruljon a Sebeladkirche, a vár és az óváros tetőinek jellegzetes látványa. A korrekció megtörtént, és a megdöbbentően szép látványt bármelyik mai sétáló élvezheti. Érdemes megfigyelni a javasolt új beépítés visszafogottságát és anyaghasználatát (a jellegzetes nürnbergi homokkőből a középkor óta helyi építőanyag).
Az újjáépítés talán legszebb példája: a Lorenzkirchével szemben álló Nassauer-Haus és környezete. Az értékes, gótikus lakótornyot több éves munkával rekonstruálták. A környező épületek (korábban középkori eredetű, barokk homlokzatú lakó-és üzletházak álltak itt) az előző képen ábrázolt tervezet szerint épültek: jellegzetes homokkő anyaguk, a tető hajlásszöge, a nyílászárók a nürnbergi hagyományokat idézik, visszafogott homlokzatuk kiemelik a lakótornyot. [a kép forrása:
Utcasor az egykori „sztyeppén”, az óváros teljesen elpusztult észak-keleti területén. Az épületek jól láthatóan magukon viselik az ötvenes-hatvanas évek stílusát, de az utcakép valamennyire sejteti a korábbi állapotot: a telekkiosztás, a lakóházak magassága, a tetők hajlásszöge a korábbival megegyező, sőt a sarokházon a zárterkély is a múltat idézi egy jellemző helyi építészeti hagyomány alkalmazásával.
Reneszánsz lépcsőtorony a Dürerplatzon. A kiégett romokat lebontották, a telken ma új lakóház áll...
A Magyar Színház Lang Adolf által tervezett eredeti épülete [forrás:
A színház Vágó László 1914-es átalakítása után [forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet]
Forster Gyula [a kép forrása:
A
A párizsi Notre-Dame-katedrális déli rózsaablaka. Viollet-le-Duc restaurálta, mai formájában lényegében egy 19. századi alkotás.
A budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templom a 19. század közepén, a Schulek-féle "restaurálás", illetve átépítés előtt.
Europa Nostra-díjas felújítás 2010-ből: a párizsi Collège des Bernardins 13. századi épülete. Az egyetemen tanuló ciszterci diákok kollégiuma. [a kép forrása: 


















Utolsó kommentek